Szabó Jenő

Ha egy kis időm akadt, futottam a tűzhelygyári homokbányához játszani, ahol baglyasi emberek is dolgoztak. Ott találkoztam Sulyok Andorral, Kiss Istvánnal… Beszél­gettünk az életükről, életünkről és később arról is, hogy a rossz sorson változtatni is lehet. Apróbb munkával is meg-meg bíztak. Üzeneteket, csomagokat vittem ide-oda. Csak később jöt­tem rá, hogy könyveket, röpla­pokat takar a papírcsomag.

Akkor már vasesztergályos segéd voltam a tüzhelygyárban és 10-12 órát dolgoztunk. Az is előfordult, hogy tizenhat órát húztam le a gép mellett. Kato­na Balassagyarmaton voltam, s amikor 1943 márciusában leszereltem újra visszamentem Baglyasra, abba a házba, ahol szüleimmel éltünk. Munka után le-le jártam a kaszinóba, a bányász körbe a fiatalok közé. Beszélgettünk, biliárdoztunk, szórakoztunk. Megértettük egymást, jó barátságokat kötöttünk. Közben a bányához kerültem Zagyvapálfalvára, a központi javítóműhelybe. Jó szívvel fogadtak. Aki legtöbbet segített abban, hogy megtanuljam a szakma fogásait, beilleszkedjek a közösségbe, az Cserháti Antal volt. A bánya a jó szakembereket felmentette a háborús szolgálat alól. De 1944 novemberében a harcok már olyan fordulatot vettek, hogy hatvanéves korig valamennyi férfit bevonultattak. A barátaimmal, Ponyi Lacival, Kislovász Pityuval, meg Szalatovics Bélával megbeszéltük, hogy együtt megyünk az acélgyári iskolába a gyülekezőhelyre. A hú­gomhoz mentem, hogy elbúcsúzzak. Gyermeket várt, talán egy hónap volt még hátra a születéséig, férje a fronton volt. Sírva fogadott: nincs fűtenivalója. A rakodón volt bőven szén, a barátok jöttek segítettek. Megraktunk 3 csillét, s vittük a húgomnak. Mi­re végeztünk beesteledett és abban maradtunk, hogy másnap indulunk.

Akkor én már udvarolgattam a leendő feleségemnek, mentem, hogy tőle is elköszönjek. Nem találtam otthon őket, a Baglyas és Etes közötti alagútban voltak. Az ismerősök, Batta Pál, Ihracska Ferenc azt tudakolták, hogy honnan jövök. Meglepődtek, amikor elmondtam, hogy még el sem mentem. Marasztaltak, s amikor kifelé indultam, Ihracska utánam jött. Már sötét volt és láttuk az orosz ágyúk torkolattüzét, hallottuk robajukat. Azt mondta: magad döntöd el, hogy mit teszel, de én már maradnék. A nagybácsimhoz mentem tanácsért. Szótlanul végighallgatott, kihozta a kamrából a bundáját és elindultunk a kert végébe, a pincéhez. Lelkemre kötötte, ki ne jöjjek addig, amíg nem jön értem. Ő meg csak akkor jött, amikor Baglyasra bejöttek az orosz katonák.

Még december utolsó napjai­ban megalakult a községházán a kommunista párt helyi szervezete. Ponyi János, Dániel József, Sulyok Andor, a Rátkai testvérek Tibor és István, Godó Lajos, Ihracska Ferenc, Mérő Lajos voltak együtt. Több párt, a kisgazdáké is szóba került. De az igazi vita akörül folyt: szociáldemokrata, vagy kommunista párt alakuljon. Aztán Sulyok Andorék, akik korábban illegalitásban is dolgoztak, döntötték el a kérdést. Jelentkeztem én is, szívesen fogadtak és mindjárt rám is bízták az adminisztrációs munkát. A kommunista párt legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy az élet újraindul­jon a településen. Lakást adtak a rászorulóknak. A szovjet katonákkal együttműködve, megszervezték a lakosság élelmiszerellátását. Később a környező településekről , de az Alföldről is hoztuk az élelmet. Alberten volt egy daráló, a gabonát ott őröltük lisztté. Az üzemben olajütőt gyártottunk, hogy ki­préseljük az olajos növények magvait. A nincstelenek között osztottunk szét mindent.

Külön csoportot hoztak létre a közrend, a közbiztonság őrzésére. Ebbe a csoportba, a policajokhoz kerültem én is Godó Lajossal, Rátkai Istvánnal, Kiss Istvánnal, Győri Jánossal. Közben a vasút, a hidak újjáépítéséhez, a bányák, az ipari üzemek helyreállításához mozgósítottuk az embereket. Sokan jelentkeztek. Szegények voltunk, de élni akartunk. Ha akkor azt mondják nekünk, hogy túrjuk el a baglyasi hegyet, gondolkodás nélkül nekiállunk.

Külön szervezetet hoztak létre a fiatalok, a Madisz-t. Az asszonyok, lányok meg az MNDSZ-t. Úgy emlékszem, hogy a vezetője Nagy Jánosné meg Nagy Gyuláné voltak. Az 1945-ös karácsonyt már a kaszinóban köszöntötték az emberek. Az ünnepi műsort az MNDSZ szervezte és az összegyűjtött élelmiszert, ruhaneműt, gyermekjátékokat, ame­lyeket az üzemekben készítettünk, szétosztották. A bányászszakszervezet és a Madisz 1946 nyarán megszervezte a fiatalok üdülését. Az összegyüjtött szénért két hétig üdültek a fiatalok, a bányászgyerekek Orosházán, Hódmezővásárhelyen. Ott voltam köztük én is.

A bányaigazgató Dubovszky Elemér lakásából általános iskola lett, ahol 1946-ban megszervezték a dolgozók esti iskoláját. Tizennyolcan voltunk tanulók. Olyan fiatalok, de idősebb emberek is, mint Mérő Lajos, vagy Fóti József, akik csak 6 osztályt jártak korábban. Most elvégeztük a hiányzó kettőt, mert szükségét éreztük, mert szerettünk volna továbblépni. Többek között Müller Pál, Verle János, Kárpáti Ferenc, Jolsvai Gabriella, Barcs Károly tanítottak bennünket. Amikor végeztünk szakérettségit tettem, s ez később jó alap volt a továbbtanuláshoz.

Sok tehetséges baglyasi ember került akkor Salgótarjánba, ahol ugyancsak az élet újrakezdésében, az üzemek, a bányák helyreállításában, a rend megteremtésében segítettek. Szabó József a szerveződő rendőrséghez került. Rátkai Tibor, Andó Gyula, Andó István a közigazgatásban dolgozott. Horváth András a megalakuló megyei tanács építési osztályvezetője lett. Rozgonyi Emil pedig a kereskedelem megindulását segítette. De az üzemek vezetésében is számoltak a baglyasi szakemberekkel. Zagyvapálfalván a javítóműhelyben Cserháti Antal, Félegyházi András kapott vezető beosztást. A fiatalabbak meg egyetemen tanultak tovább, mint Szabó Aladár is.

Én 1945-ben megnősültem, feleségem is bányászlány, kilencen voltak testvérek. Először a húgommal laktunk egyetlen szobában. Amikor a bányakórházból lakásokat alakítottak ki, ott kaptunk mi is helyet. Egy szoba volt az is, de csak a miénk. Volt ben­ne egy ágy, asztal, két szék, szekrény. Vaskályha melegített és azon főtt az ebéd is. Később, 1949-ben tiszti iskolára kerültem és a tisztté avatás után megbíztak a Nógrád megyei hadkiegészítő parancsnokság létrehozásával, a katonai közigazgatási nyilvántartás megszervezésével. Közben továbbtanultam, elvégeztem a katonai közigazgatási főiskolát, a főtiszti iskolát. Ezután járási, majd a megyei hadkiegészítő parancsnokság vezetője lettem. Innen mentem nyugállományba is 1976-ban, alezredesként.

VISSZA