“- Brenzaljáról, ahol Fóti Sándor él, nem kellett sokat futniok a gyerekeknek, hogy elérjenek az iskolába.
– Nem, itt volt a Katalinán az elemi iskola. Én is itt kezdtem a tanulást, vitéz Marosy Imre volt a tanítónk. Itt még együtt tanult az első, a második és a harmadik osztály, de lent a rakodón már külön osztályok voltak. Katalina akkor még más volt. Két bányája is működött, a Géza-táró és egy függőakna. Nagyon halványan de arra is emlékszem, hogy volt egy kaszinóféle helyiség. A bányászok múlatták ott az időt, most talán Földiék laknak ott.
-A gyerekek ideje hogyan telt?
– Játszottunk, amikor lehetett. Nyáron futballoztunk, télen szánkóztunk. A szánkót fából faragták ki, jól csúszott. Akkoriban nagy, havas telek voltak, mi, gyerekek vártuk a karácsonyt. Kerítettünk egy kis borókafenyőt, s ha jól ment a munka, egy csekélyke ajándék is került alá.
– Hol kezdett dolgozni?
– Tarjánban az üveggyárban behordófiú voltam három évig. A kemence felújításra került, s munka nélkül maradtam. Apám szólt az érdekemben, felvettek a rakodóra. Palát válogattunk, szenet ürítettünk, mikor mi volt soron. Később, már 1844-ben bementem a karancslejtősi bányába.
– A földalatti ellenállásban is részt vett?
– Igen, 21 éves voltam akkor. A Kozik-testvérek, Baglyasról Godó Lajos, ezek voltak a vezetők. Lent voltunk a bányában, de nem termeltünk a németeknek. A vége az lett, hogy elfogyott a levegő, az élelem és kijöttünk. A németek, meg a baglyasi csendőrök fogadtak bennünket. Ott mindjárt agyon is lőttek három embert. Bennünket meg behajtottak Tarjánba a laktanyába. Vallattak, pofoztak, s hogy példát adjanak, itt is kivégeztek négy embert. Az ellenállás vezetői ott maradtak a föld alatt. Kirobbantottak egy légaknát és elmenekültek a Karancsba.
– Mi történt azokkal, akik a laktanyában voltak?
– Elvittek Fülekre, majd Losoncra. Ott újra vagonba zsúfoltak bennünket és mentünk Lengyelországba, Lembergben, Lodzban és Poznamban szórtak szét, Mi Török Józsival Lodzban elmaradtunk a csoporttól.
Nagy síkságon bolyongtunk, s egyszer csak egy tanyára leltünk. Négy parasztembert találtunk a házban. Maradtunk egy ideig. Lodzban estünk orosz fogságba.
– Milyen volt a fogolyélet?
– Keserves. Voltak, akiket a Donyec-medencébe vittek, mi Észtországba kerültünk. Kőbányában dolgoztunk, a kő olajos volt, azzal fűtöttek. Olyan két esztendőt töltöttem ott. Égy reggel a csoportunkba hajtott egy teherautó, én is az útjába kerültem, eltörött a lábam. Kórházba vittek, két hónapig gyógyítottak. Akkoriban egyre többször mondogatták, hogy indulunk haza. Élőbb azonban Mármarosszigeten álltunk meg, hogy valamennyire feljavítsák a sok rongyos, éhes embert. A kőbánya elszívta erőnket, legyengültünk. Már vége felé járt 1947 nyara, amikor Debrecenbe, onnan pedig haza kerültem Baglyasra.
– Kezdődött, vagy inkább folytatódott tovább a bányászélet?
– Addig még két-három hónap is eltelt. Amikor hazajöttem, mindössze negyven kiló voltam, hálni járt belém a lélek, kórházba kerültem. Amikor valamennyire helyrejöttem, a József-lejtősben kezdtem dolgozni…”
