Czinke Ferenc előszava

Az idő elszivárog, de a teremtő ember, különösen az alkotóművész után tanúkövekként itt maradnak művei, melyek emlékét tovább éltetik. Tovább éltetik, hiszen a valaha élők mindig az utánuk jövőkben és azok emlékezetében léteznek, kelnek új életre, gazdagítva a jelenkor értékteremtő folyamatát.

Alig több mint negyedszázada, hogy Bóna Kovács Károly egy nyárelői forgószéllel elment az elíziumi mezőkre, de életének hetvenegynehány éve elégséges nyomot hagyott ahhoz, hogy számba vehessük életművét, teremtésbeni fontosságát, s e sorsfordító időkben feltárjuk aktualitását. A művészetfelfogás történelmi változásai, egy adott kort követő újabb és újabb művészettörténeti értékelések gyakran kikezdik elődeik munkásságát, de megfelelő történelmi távlatból nekünk az a feladatunk, hogy a műveket saját korukba ágyazottan, társadalmi, művészeti evidenciáit meg nem kerülve, akkori aktualitásukban szemléljük és értékeljük, illetve megtaláljuk a művek jelenhez szóló üzeneteit.

Picasso mondta: „mindent, amit valaha csináltam, a jelen számára csináltam, és azzal a reménnyel, hogy a jelenben is fog maradni.” A mindenkori jelenben. De ehhez a műveket az aktuális mában az „akkor” érvényes művészi felelőség, kvalitás révén lehet és kell mérni. Így az ezek által az értékek által megérlelt festményeket, plasztikákat faggatva egyfajta visszacsatolás révén a letűnt idő tárul fel előttünk. Az időtállóságot a korokat és múló eszméket, politikai színeváltozásokat és furfangokat átvészelő alkotások jelzik, erősítve a művészi maradandóság tiszta léptékét, ezzel együtt a művész felelőségét: a bánni tudást a talentummal…

Bóna Kovács Károly művei olyan időkben születtek – történelmi kataklizmák közepette, forgószélben –, amikor nem volt mindig kék az ég, s a madarak sem mindig úgy énekelhettek és énekeltek, ahogy szerettek volna. Mondhatnánk: azért alkotott, hogy ne haljon éhen… sikerült! Mégis e viharos 20. század önkifejezésének részese volt, s önmaga katedrálisát is úgy építette fel, hogy a világmindenséget mérni tudta mérműves mestermunkáiban. Világi és szakrális művei összekapcsolódtak abban a nagy mesterségbeli felkészültségben, amit reneszánsz ember módjára tudott gyümölcsöztetni humanista életprogramjában, legyen az tudatosan vállat, vagy ösztönösen követett művészi felfogás. Egyházi-biblikus témák, bányász és munkásábrázolások, portrék vagy tájképek gazdag világa az övé, ahol mindenütt felsejlik a kegyelem, az ihletettség állapota egyfajta curbet-i, derkovits-i realisztikus hangvételben.

Harmincöt évesen, drámai frontélmények után, kegyelettel áldozva alkotta meg muzeálissá érett domborművét, a 25. losonci gyalogezred elesett katonáinak emlékére. A trianoni megcsonkítás minden keserve, de a heroizmus, a kor hazafias dinamizmusa is ott van a műben. A Szent József oltár, a Kálvária-domb stációinak szent alázata, majd Báthory István köztéri szobrának méltósága jelzi alkotói szivárványívének vonulatát, főbb csomópontjait. Érzékenységéből fakadó jellemzőkészsége, pszichológiai ellentmondásokra építő alkotómódszere mindig a lényegre koncentrált. A művek belső szerkezeti rendje, a tömeg és formaritmus, az egyensúlyteremtés fejlődik gondolatritmussá és végül tartalomhordozóvá a kifejezés teljességében. Különösen akkor igaz ez, amikor műveiben a kisemberről, vagy a feszítő közösségi problémákról szólt … – mindig hitelesen.

Szobrai esetében az anyagszerűség a szelekciós kiemelő képességgel párosult, s ez meghatározó erőssége morális alkotásainak, táblaképeinek, rajzainak is. A monumentalitás iránti igény és érzék freskóin is tetten érhető. Festészetében a technikák változatossága, színes sokoldalúsága társul a világba beleálmodott szépség iránt érzett örömmel, lelkesedéssel és szeretettel. Szobraiban és festményeiben meglévő jellegzetességek a művészet belső törvényeinek alázatos ám tudatos követésében rejlenek.

Egy előszónak természetesen nem lehet a feladata az életmű elemzése, csupán e gondolatforgácsok által – az édesapámmal egykorú, általam meleg barátsággal tisztelt – művész életművének az olvasó figyelmébe ajánlása. S ha létre jön egy könyv, mely életművét feldolgozza, mélyen emberi vonásait kiemeli, teremtő emberi mivoltát méltatja, akkor talán felvillannak a realitás bizonyosságai. Műveinek visszatekintő értékrendszerbe helyezése akár egyfajta figyelmeztetés is lehet korunk számára, amely nélkül a legfontosabb tűnhet el nemzeti életünkből: a fundamentum. Hiszen Bóna Kovács Károly művészetünk salgótarjáni, Rákoshegyi láncszemeiben teremtett nemzeti értékeket, megépítve életművével a befejezetten teljes, kész művészi katedrálisát! A múlt és a jelen teljesítményei tanulságul szolgálnak ahhoz, hogy csoportérdekek, elfogultságok ne tizedelhessék meg legjobbjaink életművét. Milyen jó, hogy visszatekintve is oly gazdagok és sokfélék vagyunk, s milyen jó, hogy Európa már akkor is itt volt – legalábbis a képzőművészetben.

Roman Rolland találó mondása kívánkozik ide: „Alkotni annyi, mint megölni a halált.” Bóna Kovács Károly is ezt tette!

S később galériát neveztek el róla Salgótarjánban a Balassi Bálint Könyvtárban, mely városunk rangos szellemi központja, iskolát és utcát Baglyasalján. Miért? Mert a város mindig, örökre magáénak tartotta, ott él a mellette felnövő tanítványokban, a segítségével szárnyakat növesztő kiváló alkotókban, jelen van a múzeumi gyűjteményekben, köztereinken, templomainkban, közintézményeinkben.

Tartsa becsben a nemzet is, gazdagabb lesz általa!

Salgótarján, 1998. szeptember 24.

Czinke Ferenc

A fenti sorokat Czinke Ferenc (1926. Nagyrozvágy – 2000. Salgótarján) grafikusművész írta az 1997-98-as Bóna Kovács Károly Emlékévben kiadásra tervezett monográfia bevezetőjeként, az Emlékbizottság elnökeként.