Mit láthatott Baglyaskő vára?

Előszó

„Gyűjtsük össze és őrizzük emlékeinket, nehogy végleg elvesszenek, s ezáltal is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, kétesebb a jövő” – hangzik Ipolyi Arnold, a környé­künkről származó, 19. század­beli neves kutató és tudo­mányszervező figyelmeztetése. Vallom e mondat igazát, hiszen az ősök tanítása kell, hogy vezérelje gondolatainkat, tudatalattinkból kell, hogy figyel­meztessen bennünket döntéseinkkor. Városvezető­ként szívesen idézek Salgótarján első polgármester­ének, Dr. Förster Kálmánnak emlékirataiból, amelyben leírja viszontagságos városépítő küzdel­mét. Gyönyörű településünk a huszadik század szülötte, s mi, salgótarjániak büszkék vagyunk a mögöttünk hagyott évtizedekre. Ez alapozza meg életünket, jelenünket és jövőnket, az elmúlt évszá­zad ott é1 a lelkünkben, a tudatunkban.

Van azonban egy mára megalapozott, ám bizo­nyára sokak számára meglepő tény: Baglyaskő vára már 700 éve is létezett, a körülötte megtelepedett kis faluval egyetemben.

Cs. Sebestyén Kálmán kötete, ezen történeti tényt hivatott bizonyítani. Nem túlzás tehát azt állítanom, hogy hiánypótló alkotást tart a kezében a kedves ol­vasó. S a hiánypótló itt nem a maga közismert és sok­szor elcsépelt értelmében kezelendő, hanem több mögöttes tartalommal felruházva. Hiánypótló ez a füzet, mert olyan témával foglalkozik, amelynek nemhogy részletei, de még maga a felvetés is ismeret­len a legtöbb helybéli számára. Hiánypótló, mert olyan ismereteket közöl, amely megcáfolja gyökérte­lenségünket, betömi azt az űrt, amelyet a régmúlt­nélküliség okozott tudatunkban. Ebben a kis kötetben ugyanis a szerző következetes kutatómunkára ala­pozva tárja elénk Baglyaskő várának és környékének történetét.

A tény, miszerint a város ezen részén, a tizenne­gyedik század elején állt a vár, de valószínűleg már korábbtól fontos útellenőrző pont volt, lehetőséget ad arra, hogy feltárjuk gyökereinket, megragadjunk egyes pillanatokat, kiemeljünk fontos eseményeket, emlé­kezzünk az ősökre, az elődök cselekedeteire. Felhívja a figyelmünket egy kerek évfordulóra, amely alkalmat ad arra, hogy 2010-2011-ben városunk legrégibb em­lékhelyére fordítsuk figyelmünket, megemlékezzünk Baglyaskő várának 700 éves évfordulójáról. Salgótar­jánban emlékév keretébe foglalt rendezvénysorozattal szeretnénk az emberek figyelmét régmúltunkra irá­nyítani, s ennek alapdokumentuma ez a kötet.

Hiszem, hogy a régmúlttal való ismerkedés, a ren­dezvényeken való találkozások mindannyiunknak hitet és erőt adnak a jelen küzdelmeihez, jövőnk megalapozásához, városunk építéséhez, az itt élők boldogulásához.

S akkor valóra válthatjuk mottónkat: Itt van az otthonunk, itt van a jövőnk!

Székyné dr. Sztrémi Melinda
polgármester

Bevezető

Nem véletlen a feltételes mód használata a címben. A múltban minél messzebb megyünk vissza, annál inkább elfogy a biztos támpont. Sokszor ma­gukra az eseményekre is csak következtetni tu­dunk. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés: jó úton járunk? S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a korban élt emberek tetteinek mozgatórugóit, gondolkodását, mentalitását hogyan tudjuk megra­gadni, értelmezni és leírni. Nagy Iván, Nógrád ne­ves történésze írja Nógrád vármegye története az 1544-ik évig című munkájában: „Sajnálattal esik be­vallanunk, hogy csak ily krónikai formában vagyunk kénytelenek e korszak mozzanatait feljegyezni; de habár mindazon események hatásáról, melyek az ország terüle­tén a nemzet életében lejátszódtak, e megye népe s társa­dalma sem maradhatott érintetlenül, még is a források szűke miatt lehetetlen okozati összefüggésben és festőileg az életet a maga eseményeivel lerajzolnunk.” Más helyen pedig így fogalmaz: „Nagyon csekélyek azon források, melyek az Árpád-korszak három hosszú századán át e vármegyében eltűnt közéletnek nem annyira lefestésére, mint inkább csak töredékes vázolására használhatók. Azért kell felhasználnunk a legcsekélyebb adatot is.”

Nem azért idéztem Nagy Ivánt, mintha mögé akarnék elbújni, és vele magyarázni az itt olvashatók esetleges hiányait, vagy logikai buktatóit. Inkább csak érzékeltetni szeretném, hogy már a tudós törté­nész is szembe találkozott azokkal a problémákkal, melyek visszaköszönnek a múlt feltárásában. Ezért a sok „talán’, „valószínűleg”, „feltehetően’ és más feltételes módú fogalmazás. Az utókor logikája – a következmények ismeretében – nem fedi teljesen egy adott kor gondolkodásmódját.

A források hiányát sok esetben csak analógia alapján lehet áthidalni: azokról a helyekről lehet kölcsönözni a folyamatok leírását, melyek a vizsgá­latunk tárgyát képező területtel közel azonos hely­zetben voltak, de több tényanyag maradt fenn róluk. Ehhez viszont egy szélesebb háttér előtt kell elhe­lyezni tárgyunkat, s úgy átvilágítani.

Mindezek a röviden érzékeltetett problémák előbukkannak a dolgozatban. Igyekeztem megfo­gadni Nagy Iván tanácsát, s az elérhető források közül minél többet, a jelentéktelennek tűnőket is, felhasználni Baglyasalja múltjának leírásánál. Való­színűleg nem mindet sikerült. Reményeim szerint azonban az újonnan előkerülők legfeljebb finomít­ják, de alapvetően nem kérdőjelezik meg a leírtakat.

Itt is köszönetet mondok Jusztin Péternek, aki se­gített a korabeli oklevelek, források értelmezésében.

a Szerző



Mi volt a későbbi Nógrád megye keleti felének szerepe a honfoglalás után?

A 900-as évek elején a síkvidéket megszálló magyar törzsszövetség megkezdte tartós fennhatósá­ga alá vonni az északi hegyvidéket. Az itt kialakított határvédő gyepűvonal mentén a természetes átjárók­hoz az egyes törzsek részeit, hadrendi csoportjait te­lepítették le. Nógrádban ennek emléke településne­vekben maradt fenn. Ugyanis ebben az időszakban a környező népesség a szállásokat a benne lakók törzsi hovatartozása alapján különböztette meg. Így az Ipolytól keletre, a Karancs déli – belső gyepűvonal­ként szereplő – részére a Keszi (Karancskeszi) és a Tarján (Salgótarján, Kisterenye, Homokterenye) törzsből kerültek harcos elemek, illetve a Kazár csatlakozott néprészből. (A Berény bizonytalan. Egyes kutatók szerint ez is törzsi elemet jelölő név, mások szerint viszont nem, mert személynévi meg­felelője is volt.) Ezek az Ipoly völgyéből a Tarjám medencébe, a Zagyva völgyéből a Losonci meden­cébe, illetve keletre, a Tarna völgyébe vezető utakat ellenőrizték. A kelet-nyugati és az észak-déli utak Tarján környékén találkoztak. Közülük mindenképp az utóbbi volt a legfontosabb. Korai szerepét igazolja, hogy Ptolemaiosz görög történetíró 150 körül írt művében megemlíti Füleket, mint fontos települést. A 900-as évek közepén a külső gyepűvédelmet bolgár törzstöredékek (Bolgárom) és a Losonci me­dencében letelepített besenyők látták el.

Ezek között a telepek között – melyek általában 15-20 km-re voltak egymástól – az összeköttetést egyrészt lovas hírvivők biztosították, másrészt az őrhelyek láncolata. Az őrhelyek – ha szükséges volt a gyors hírtovábbítás – tűz segítségével tartották a kapcsolatot: nappal füstjelekkel (nedves rőzse), éjszaka pedig máglyák fényével. Erre mutatnak többek között a korai Őrhegy, Verőhegy, Látóhegy, Salgó elnevezések. Nem zárható ki, hogy Baglyaskő is a korai időszakban ennek a hírláncolatnak a tagja volt. Nem az elnevezéséből, hanem földrajzi hely­zetéből eredően. Ugyanis a Karancs déli lejtői men­tén végigvezető fő közlekedési út azon pontján állt, amely közvetlenül ellenőrizhette a Tarján meden­cébe irányuló forgalmat. A természeti képződ­ményt (vulkáni embrió) körülvevő lápos terület miatt csak az északi oldal felől volt megközelíthető, így őrhelynek kiváló. Nem valószínű, hogy állandó település alakult volna még ki körülötte, hisz Tarján nem esett messze.

Milyen változásokat hozott a királyi hatalom kiterjesztése?

Az államszervezés idejére az elsődleges gyepűvo­nal fokozatosan északabbra tolódott, s így a környék törzsi-nemzetségi csoportjai a kiépülő várszervezetbe tagozódtak be. A harcos szabad elemek várjobbágy­okká lettek. A jobbágy elnevezés ekkor még más jelentést és társadalmi helyzetet hordozott, mint az 1200-as évek második felétől. A királyi udvar urai is jobbágyként szerepelnek az oklevelekben. A várjob­bágy nem volt nemes, de más közrendűeknél maga­sabb társadalmi állású volt. Katonai szolgálata fejé­ben a várhoz tartozó földekből részt kapott, azonban ez nem volt örökölhető, csak életében használhatta. (Emellett más jellegű örökölhető birtoka – szőlő, irt­vány – lehetett.) A fegyveren kívül a szolgálatához szükséges felszereléseket (ló, bőr- és vászonruha stb.) ebben a gazdaságban állította elő. Egy várjobbágy család ellátását feltehetően két szolgacsalád biztosí­totta. Tarján mellett, ezek lakhatták Ponyt, Inászót és Szőröst. Az egykori határőrző telepek egyéb lakói a várnépek közé sorolódtak. Ők a vár földjén, de saját eszközeikkel, önálló termelő tevékenységet folytat­tak. A földhasználat fejében meghatározott mennyi­ségű terménnyel adóztak, vagy speciális szolgáltatá­sokat végeztek, elsősorban a harcos jobbágyok fegy­verzettel való ellátásához szükséges termékek előállí­tását (p1. kovács, nyerges, csitár stb.).

Bár a települések határai többé-kevésbé állandó­sultak István – elsősorban a templomépítést előíró – törvényei nyomán, de ezen belül a falu helye vál­tozhatott. Ahogy a művelés alá vont föld kimerült, a határban új területet törtek föl. Elsősorban olyat, melyet az állatok egy ideje trágyáztak. Az ilyen művelés alá vont szántóföldet nevezték teleknek. A lakosok is költöztek a határ távolabbi részébe, mi­vel a földházak gyors felépítése ezt nem akadályoz­ta. A kb. 1 méter mély, 3 x 4 méter alapterületű ve­remházak tetejét két ágasfával és egy szarufával alátámasztották és náddal, vagy szalmával befed­ték. Egyik sarkába (általában az északkeletibe) agyagból és kisebb kövekből kemencét építettek, a ház köré pedig árkot ástak a víz befolyásának aka­dályozására. Hasonlóan ideiglenes építmények voltak az állatok óljai, illetve a tároló vermek. A házak mellett elkerített részt hagytak a haszonnö­vényeknek. Egyébként a határ legnagyobb része – növényzettől függetlenül – legelőterület, mivel hosszú ideig az állattenyésztés nagyobb jelentőségű volt a gabonatermesztésnél. Fontos szempont volt, hogy a falu valamilyen vízfolyás, vagy vízjárta rét közelében legyen.

Voltak falvak, melyeket királyi udvarhelyek (curtisok) ellátására rendeltek. Ezek nagyrészt egye­di termékeket állítottak elő. A közelben ilyen királyi udvarhely volt Pásztó környékén, mely mellé sző­lőművelőket telepítettek (Mátraszőlős). Ettől észa­kabbra királyi vadászterület lehetett, mivel Vizslá­son, Koty(házán), Etesen pecérek, azaz vadászku­tyákkal foglalkozók, Kányáson vadászmadarakkal, Homokterenyén pedig valószínűleg darócok (vad­nyúzók) éltek. Talán ide sorolható Kalapat is a Kazári-völgyben, mely vasverők telephelye lehetett.

A vármegyék kialakításának idején a mai Nóg­rád keleti területeinek egy része (Heves)Újvár me­gyéhez, az Aba-nemzetség uralmi területéhez tar­tozhatott. A bizonytalanság abból adódik, hogy nemcsak királyi, hanem nemzetségi birtokokon is voltak speciális szolgáltatást végző falvak. Ilyen volt Bocsár (Karancslapujtő) is a Zaah (Zách) nem­zetség birtokán, ahol a bor készítésével, tárolásával foglalkozók éltek. Ez a településnév ugyanis csak törzsfők-nemzetségfők szállásterületén fordul elő, királyi birtokon nem.

Milyenek voltak a birtokviszonyok Nógrád területén?

Az államszervezés idején a királyi birtok mellett tovább élt, az ún. első foglalás jogán, a nemzetségi földtulajdonlás is. Nógrádban ilyen nemzetség volt a Zaah (Zách), mely a későbbi megye keleti-középső részét birtokolta, fő tömbjében a Lapujtő – Etes – Sóshartyán – Nagybárkány – Rimóc – Szécsény – Ipolytarnóc – Egyházasgerge által körbezárt területet, de kisebb birtokegységek voltak még máshol is. Felté­telezik a kutatók, hogy a nemzetség még a honfogla­lás előtti bolgár fennhatóság idején került ide katonai feladatok ellátására, majd behódolt a magyaroknak.

Később több tagja is a királyi udvarban magas tiszt­séget töltött be.

A vármegyék kialakításakor a várakhoz tartozó földek eladományozását I. István megtiltotta. En­nek ellenére ő is, de utódai még inkább – főként trónviszályok esetén – éltek a lehetőséggel, hogy királyi birtokokból jutalmazzák a hozzájuk hű ura­kat. Ezt a tendenciát igyekezett megállítani Kálmán király, melynek része volt az ún. dukatus megszün­tetése. Erre okot öccse, Álmos herceg összeesküvé­se adott 1104-ben. A dukatus (hercegség) kialakítá­sa az 1060-as években történt, s nagyjából az ország területének harmadára – a Marostól a Vágig félkör­ívben 15 vármegyére, köztük Nógrádra – terjedt ki. Élén a trónörökös állt, aki itt királyi jogokat gyako­rolt: őt illették a jövedelmek, pénzt veretett, bírás­kodott, a terület katonai vezetője volt, a vármegyék élére ispánokat nevezett ki, birtokokat adományo­zott. Az országrész különállásának megszüntetésé­vel együtt a király visszavette addig átadott jogait is. Így ő nevezte ki újra a vármegyék vezetőit, az ispánokat. Ekkor került Nógrád élére Slaviz (Szlaviz) ispán, akit a Kacsics nemzetség első kép­viselőjének és hatalmuk megalapozójának tartanak. 1108-ban és 1111-ben is szerepel neve Kálmán király dalmáciai ügyeket tárgyaló okleveleinek hitelesítő­jeként, tehát a királyi kíséret jelenlévő tagja volt. Va­lószínűleg téves az az álláspont, hogy a Kacsicsok – a Zaah (Zách) nemzetséghez hasonlóan – Nógrád­ban a honfoglalás idején telepedtek le. Ugyanis az említett dukatus megszüntetése után döntően ko­rábbi várbirtokok földterületeiből kaptak adományt.

Hasonlóan a Kálmán király idejében az itáliai Apuliából származó Oliver és Rátót, a Rátót nem­zetség két őse Pásztó környékén, a francia eredetű Kökényes-Rénold nemzetség ettől nyugatra és dél­re, valamint a Tomaj nemzetség Losonctól északra, a gyepűvédő besenyők lakta területen. Jellegzetes­sége az adományozásnak, hogy örökre (in perpe­tuum), vagy örökjogon (iure perpetuo) kapták, nem­csak meghatározott időre, mint a várjobbágyok. Tehát ezek a birtokok ugyanúgy öröklődtek, mint az ősi, vagy első megszállás jogán bírt nemzetségi birtokrészek. A királyi földadományok – melyek egykor a királyi várakhoz tartozó földek voltak – a magánbirtokostól csak ritkán, örökös nélküliség ún. magszakadás, fej- és jószágvesztés esetén – kerültek vissza (háramlottak) a királyhoz, de akkor is azon­nal volt jelentkező, aki valamilyen szolgálat fejében igyekezett megszerezni. Az 1100-as évek elején a birtokadományozások a királyi hatalom befolyásá­nak erősítése céljából történtek a korábbi hercegség népei felett az ország központjához közel eső vidé­keken.

Kik voltak a Kacsicsok?

Vannak, akik úgy vélekednek, hogy annak a tö­rekvésnek a részeként került Slaviz (Szlaviz) Nógrád élére, mely szerint a szláv többségű népesség irá­nyításával szláv nyelvű vezetőt célszerű megbízni. A nemzetség minden bizonnyal horvát-dalmát ere­detű, bár megfogalmazódott az a lehetőség is, hogy vagy bolgár-szláv, vagy az 1060 után letelepített lengyel és orosz testőrök közül kerültek ki. Azon­ban a magyar nemzetségeket oklevelek alapján számba vevő mű a Kacsics-nemzetség két ágát is ismeri. Az egyik Spalato (ma Split) melletti Almissa környékén élt, mely több tengeri kalózkodásban vett részt, és Raguzával, Velencével perlekedett ez ügy­ben 1245-ig. A másik ág Zara (ma Zadar) mellől származott és az egyházi birtok védelmében lépett fel többször is. Valószínűleg I. László idején, a Horvátor­szágban kitört belső harcok során – talán a zarai ágból származó(k) – csatlakozhattak a magyar királyt tá­mogatók közé, s így kerültek Magyarországra.

Több kutató azon a véleményen van – a későbbi birtokperek alapján – hogy Nógrádban Szécsény környékén (Gécz, Rimóc, Farkasalmás), illetve attól északra Libercse, Parócza vidékén lehettek az első szerzeményeik. Nagy Iván a szécsényi részt Zaah (Zách) birtoknak tartja, s úgy véli, hogy a Kacsicsokhoz csak az 1200-as évek elején került Simon bán révén. Ekkor már a több ágra szakadt nemzetség Nógrád keleti és északi, a gömöri határ mentén hosszan elnyúló részén is hatalmas terüle­tek fölött rendelkezett, melyek közrefogták a Zaah (Zách) birtokokat. De Erdélyben is voltak Kacsics­birtokok. Az azonban bizonyos, hogy az 1200-as évek elejétől az oklevelekben szereplő négy ág mindegyike birtokos volt Nógrádban. Bár megfon­tolandó a közös nemzetségi birtok szempontjá­ból, hogy a négy ág közül három is rendelkezett részekkel Tarjánban. Az ágak első név szerint emlí­tett tagjai: Falkos Libercse környékét, Simon bán Szécsény környékét, I. Illés Tarján környékét és Leusták (Mátra)Szőlős környékét bírta.

Talán a korai, 1200 előtti több részre szakadás­nak következménye, hogy a Kacsicsoknak Nógrád­ban nem volt olyan központjuk, ahol nemzetségi monostort alapíthattak volna. Ugyanis a már emlí­tett nemzetségek közül a Zaahok (Záchok) a (karancs)sági apátságot, a Kökényes-Rénoldok a garábi monostort, a Rátótok a pásztói apátságot, a Tomaj nembeliek pedig a losonctugári Királydom­bon alapított monostort tekintették ilyen központ­nak. A magánegyházi intézmények létrehozása az utóbb felsorolt három nemzetségnél összefügg az­zal, hogy birtokaikat nem sokkal a dukatus meg­szüntetése után kapták. A hercegség területén nagy tömegben voltak jelen az egykori csatlakozott nép­elemek. Közöttük csak lassan terjedt a keresztény hit. Ezért többek között egyik fő feladat az egyház­szervezés volt, melyet a nemzetségek által alapított monostorok jelentősen elősegítettek. Kolostort a Kacsicsok Falkos ágának képviselője, Farkas fia Tamás alapít majd 1334-ben Szé­csényben. Azonban ez már egyáltalán nem a nem­zetségi összetartást fejezte ki, hanem kimondottan egyéni indíttatású és politikai-hatalmi célú tett volt. Természetesen a nemzetségi monostorokon túl egyházak (templomok) is épültek. Részben I. Ist­ván törvényéből eredően, részben a föld tulajdo­nosának világi hatalmát erősítendő. Ezek azonban családi kegyuraságként, mondhatni személyes birtokként működtek. A Zaah (Zách) nemzetségen belül például az Egyházasgergét, (Bocsár)Lapujtőt, (Karancs)Keszit, Sóshartyánt birtokló családoknak külön-külön is volt kegyurasága. A jelkép és funk­ció különbségén túl az ilyen templomok még abban is különböztek a monostortól, hogy míg azok kőből épültek, emezek döntően fából. Tarjánban is való­színűleg létezett templom már az első említés, az 1332. évi pápai tizedjegyzék előtt, s ennek fenntar­tói az itt lakó Kacsics ágak (Simon bán utódai, az Illés-ág és a Leusták-ág) tagjai lehettek.

Milyen volt a nemzetség összetartó ereje?

Slaviz (Szlaviz) után száz évvel bukkannak fel az oklevelekben a nógrádi Kacsicsok. De megjele­nésüktől kezdve az erőszak, az oklevelekben factum potenciale-ként emlegetett hatalmaskodások, gyil­kosságok körüllengik a családot.

Az 1200-as évek elején a nemzetség tagjai közül Simon bán és testvére, Mihály töltött be országos pozíciót. Simon 1205-ben, Mihály pedig 1209-1212 között volt erdélyi vajda. II. Endre uralkodása első időszakában Gertrúd királyné és híveinek előtérbe kerülése miatt feszültségek keletkeztek. Ennek megoldására a király személycseréket hajtott végre a vezető tisztségekben. Többek között a nádor Bánk bán lett, Simon és Mihály pedig horvát és szlavon bánok. De a problémák nem oldódtak meg, hanem – a Katona József által is feldolgozott – Bánk bán­féle összeesküvéshez vezettek, melynek végkifejlete 1213 szeptemberében a pilisi erdőben a királyné meggyilkolása lett. Részese volt ennek a két Kacsics is. A büntetés másfél évtized múlva érte utol Simon bánt. Béla ifjabb király (a későbbi IV. Béla) 1228-ban elkobozta összes birtokait, azaz a Szécsény környé­kén lévőket, az erdélyi Kovászna megyeieket, illetve Losonc egy részét. Az 1200-as évek közepétől több kísérlet is történt a többi ág részéről, hogy a nógrádi területeket visszaszerezzék. 1274-ben a Falkos­ágbeli Farkas, aki akkor Moson vármegye ispánja volt, Sopron megyei birtokáért és pénzért vissza­váltotta a Szécsény környéki területeket. Mivel adományként kapott terület volt a cserealap, a szécsényi részeket is saját birtoknak tekintette, s nem olyannak, mely az egész nemzetség ősi birto­ka, azaz a többi ág is igényt tarthatna rá. Ez hosszú vitákat, pereskedéseket eredményezett. Először unokaöccseivel, akiknek birtokai északról, majd a többi ággal, főként I. Illés utódaival, kiknek birtokai délről közvetlenül érintkeztek a visszaszerzett terü­lettel. Losonc déli részét azonban nem sikerült újra birtokba venni.

Simon bán fiai – az Aranybulla azon rendelkezése nyomán, hogy a fiúk nem bűnhődhetnek az apák vétke miatt – megtarthatták tarjám birtokukat, mely Salgó környékére terjedt ki, sőt Ipolybolykot is visszakapták. Utódaikat tarjám birtokosokként említik. Talán ugyanennek a Simon bánnak volt a fia Folkus is, aki Fülek várát és környékét bírta. A tatárjárás idején a vár menedéket nyújtott a környék lakossá­gának, és ellenállt az ostromnak. 1244-ben azonban – feltételezhetően birtokvita miatt – Folkus megölte I. Illés fia Mihályt, majd hatalmaskodást (dúlást, rombolást, gyilkosságokat) követett el egyházi bir­tokon. Fő- és jószágvesztésre ítélték, Fülek környé­két pedig Pok nembeli Móric királyi pohárnokmes­ter kapta adományul. A birtokba való beiktatáskor, 1246 januárjában, említik a meggyilkolt Mihály testvérét, Pétert, akinek Tarján nevű földje délről határos a Fülekhez tartozó területtel.

A negyedik ág, Leusták leszármazottai, akik Tarjámban és (Mátra)Szőlős környékén voltak bir­tokosok, többször szerepeltek a nemzetség tagjai között békéltetőként, főleg a szécsényi terület ügyei­ben. Azonban ők sem tudták kivonni magukat a korszakra jellemző erőszakos cselekedetek alól. Csak épp ők voltak a szenvedő fél. Az 1280-as években valószínűleg birtokvitába keveredtek a szomszédos Rátót nemzetséggel. Ennek következ­tében azok, szövetkezve a rokon Ákos nembeli Bebek családdal, rátörtek a Leusták-fiak birtokaira. Két kastélyukat felgyújtották, a szőlősi várszerű erődítményüket elfoglalták és megölték II. Leustákot három rokonával és 11 emberével együtt. Hogy mennyire komoly és veszélyes ügy lett ebből, mutat­ja az, hogy a nádor és az egri püspök lépett közbe. A további ellenségeskedés ugyanis tűzbe boríthatta volna Nógrád és (Heves)Újvár megye nagy részét. A békeközvetítés eredményeként 1290-ben a Rátótok jelentős összegű (200 márka ezüst) vérdíjat fizettek, vállalták, hogy a felégetett kastélyokat helyreállítják, a szőlősi erősséget pedig visszaadták. Ezen túl há­zassági szerződéseket kötöttek. Utóbbiak azonban, a leány negyedek kiadása miatt, a Leusták-ág bir­tokai jelentős csökkenését okozták.

Mindezek következtében száz év alatt a nemzet­ség négy ága közül kettő, elveszítve birtokainak nagy részét, a kis- és középbirtokosok közé csúszott le. A másik kettő, Falkos és I. Illés utódai azonban tovább harcoltak a hegemóniáért. Végső összecsa­pásuk az 1310-es évekig váratott magára.

Mit tudunk az Illés-ágról?

Karácsonyi János a magyar nemzetségeket is­mertető művében így írt: „Nevezhetnők Hollókövy­ágnak is, mert e várat bizonyosan ez ág építette.” Nagy Iván ezt megkérdőjelezte, mert az oklevelekben feltűnő tagjai közül a legtöbb tarjám birtokosként szerepelt. Már a „névadó” Illés is, aki 1227-ben Tarján nyugati, Kishartyánnal határos részét bírta. A tu­lajdonában lévő földterület egészét azonban nehéz rekonstruálni, mert legközelebb már fiairól szólnak a források. Mihály fia meggyilkolása után, 1246-ban másik fia, Péter, mint a Folkus fia Simontól elkob­zott, Fülekhez tartozó és hét falut felölelő ragyolci uradalommal délről határos birtokos szerepel. Tehát a somoskői rész volt az övé. Bizonyos, hogy Illés ekkor már nem élt, s a család feje – a legidősebb fiú, Mihály halála után a következő – Péter lett. Húsz év múlva, 1265-ben, Bárkány határleírásánál említik újra, mégpedig nyugati szomszédként, Zsúny(Almás) tulajdonosaként.

Talán még Illés területe volt a harmadik fia kezén lévő (Karancs)Berénytől nyugatra fekvő Feketeerdő nevű falu. Ezt 1280-ban a harmadik Illés-fiú, Simon – akkor ifjaknak írt – fiai adták el sógoruknak.

Az nem derül ki a forrásokból, hogy a felsorol­tak öröklött vagy szerzett birtokok. Csak annyi biz­tos, hogy Tarján jelentős része az Illés-ág tulajdo­nában volt.

Pétert 1271-ben említik utoljára. A Folkus-ágbeli Farkas és testvérei (Mihály és Szalócz) „Comes Petrus filius Elye, Symon filius Symonis Bani, et Comes Nicolaus filius Leustachij de genere Kachyz”, azaz a másik három ág családfői jóváhagyásával felosztják a Libercse környéki atyai birtokaikat. Ezután évti­zedekre „eltűnik” az Illés-ág az oklevelekből.

Birtokaikról többé-kevésbé átfogó képet az 1320-as évekből kapunk. Ekkor a már említett Tarján kör­nyéki részeken túl a Sztregova melletti Borosznok, Losonc déli része, az azonosíthatatlan „Izbische”, Lapujtő északi része, Hollókő környéke, Rimóc és Nógrádsipek fele szerepel Illés unokáinak tulajdo­naként.

Péternek öt fiát említik a források, méghozzá vá­rakat kapcsolva nevükhöz. Mihályéhoz Sztrahorát, Mikushoz (vagy Mikóhoz) Hollókőt, II. Péterhez Baglyaskőt, Leustákhoz és Dákóhoz (vagy Jakabhoz) Somoskőt. Nem derül ki, hogy melyik fiú a legidő­sebb, a család feje – talán II. Péter, aki az Illés-ág központi birtokrészeit bírta -, mivel a felsorolás egyértelműen arra mutat, hogy már megtörtént a kisebb családokra bomlás. Tehát az utódok „osztályt tettek”, felosztották és elkülönítették egymás között az I. Pétertől örökölt földeket, hasonló módon, mint 1271-ben a Folkus-ágbeliek. Erről nem maradt fenn írás, nem tudjuk pontosan mikor történt. Azonban feltételezhetjük, hogy 1300 körül határozhatták el magukat erre a Péter-fiak. Két esemény is erre mu­tat. Egyrészről ugyanis 1299-ben lezárult a szécsényi uradalom körüli nemzetségen belüli vita, s az teljes egészében a Folkus-ágé maradt. Így már nem kellett egységesen fellépni az Illés-ágnak az ősi birtoktest­ből való részesedés reményében. Másrészt 1300-ban az alországbíró közreműködésével (Nógrád)Sipek földjét megosztották Hontpázmány nembeli István, valamint Mihály comes és fivérei, Illés fia Péter fiai között. Ennek során a falut és a földterület délnyugati részét István kapta, a Sztrahora felőli északkeleti rész egy újonnan alakított faluval a vár uráé, Mihályé lett.

Milyen változásokat idézett elő a tatárjárás Magyarországon?

Az 1200-as évek Magyarországon a belső hada­kozások jegyében teltek. Szította ezt, hogy a korábbi királyi birtokok jelentős részben magánkézbe kerül­tek. A birtokosok igyekeztek hatalmukat megszilár­dítani, kiterjeszteni új szerzeményeiken. IV. Béla uralkodása első időszakában próbálkozott az alap­talanul vagy jogtalanul adományozott birtokok egy részének visszaszerzésével a királyi hatalmat erősíte­ni. De a tatárjárás idején szerzett tapasztalatok addigi törekvéseinek felülvizsgálatára kényszerítették. Egy­részt a tulajdonuk fenyegetettsége miatt a magánbir­tokosok nem igyekeztek eleget tenni katonaállítási kötelezettségüknek, másrészt pedig kevés volt az országban a tatárjáráshoz hasonló külső támadás elleni védekezésre alkalmas hely. Ezért az 1240-es évek közepétől több oklevélben is megfogalmazta, hogy a népesség újabb istencsapástóli megóvása ér­dekében az arra alkalmas helyeken erősségeket épít­senek, illetve azok kapnak birtokot, akik képesek vá­rat építeni az adott területen. Addig ugyanis csak el­vétve voltak magánvárak, a várépítés királyi jog volt.

A vár építéséhez először ki kellett választani a he­lyet, mely természeti környezete miatt a leginkább védhető, s csak a legkönnyebben megközelíthető te­représzt kell mesterséges akadályokkal ellátni. Ekkor még nem a lakhatóság, hanem a védhetőség a döntő szempont. A vár jelentőségét nem az adta, hogy ve­szély esetén nagy tömegeket tudjon befogadni, ha­nem, hogy a birtokos fegyvereseit és értékeit el tudja helyezni benne. A fegyveresek riaszthatták a környék népességét, és esetleg szembeszállhattak a birtokhá­borítókkal. Ugyanakkor politikai erővé is vált a vár, mert amíg az nem volt, a birtokos nem tudott szem­beszállni a királyi hatalommal. A magánvárak építése viszont – épp politikai erővé válása miatt – már elő­revetítette a fél évszázaddal későbbi tartományúri hatalom kialakulását.

Az 1200-as évek közepén azonban még a király, IV. Béla és a trónörökös, a későbbi V. István harca fedte el ezt a tendenciát. A hercegi országrész ki­alakítása többé-kevésbé a korábbi dukatus felújítá­sa volt már II. Endre uralkodása alatt. A társadalmi háttér azonban jelentősen változott. Azzal párhu­zamosan, hogy a királyi birtok nagy része magán­kézbe került, a további birtokszerzés lehetősége is fokozatosan beszűkült. Az előkelők mindinkább a jelentős jövedelemmel járó országos pozíciók meg­szerzésében, az állami feladatok kisajátításában látták biztosíthatónak hatalmuk növelését. Így a trónörökös – akit ifjabb királynak is neveztek – köré tömörülők célja a hercegség területén egy részállam kiépítése felé mutatott. Ez a törekvés fegyveres konfliktusokhoz vezetett a trónörökös és a központi hatalom erősítésében érdekelt király között. Ebben a küzdelemben több nógrádi birtokos – hisz tőle függtek – István ifjabb királyt támogatta, így Kacsics-nembeli Illés fia Péter is.

Hol lehetett a névtelen vár?

Péter utolsó említése előtt három évvel, 1268-ban is szerepel írott forrásban. Az István ifjabb király által kiadott oklevél elmondja, hogy mikor Feketehalomnál (Brassó környéke) harcolt 1265-ben, és vele volt hűséges híve, Illés fia Péter comes, meg­bízták a Gömör várához tartozó Pouka és Barnabás várjobbágyokat, akik Sudurman fiai, hogy menjenek és tartsák meg Péter comes hűségén annak várát.

A feladatot teljesítették, ezért a várjobbágyok kö­zül kiemelte őket, megnemesítette és a gömöri várhoz tartozó Nógrád megyei „Kozorossou” földet adta nekik. Az eljárás nem volt példa nélküli. Már IV. Béla ifjabb király korában is élt vele, de jelen­tős mértékűvé István tette. Látszatra ugyan nagy kegynek tűnik, azonban a gyakorlatban ez azt je­lentette, hogy a vár kötelékéből kivett, és esetleg magánföldesúr szomszédságában kisebb területet kapott egykori várjobbágy, birtoka és személye védelmében kénytelen volt csatlakozni valamely nagyúr „családjához”, famíliájához. Minden bi­zonnyal Pouka és Barnabás – esetleg apjuk révén – már korábban is familiárisi kapcsolatban álltak Péterrel, mivel „uruk” várát kellett védelmezniük. Ha így van, akkor nagyobb az esélye, hogy a ka­pott föld – „Kozorossou” – az Etes melletti Kotroczó, s nem a Rátót nemzetség birtokai szom­szédságában lévő Kozárd.

Az oklevélben nem nevezik meg sem a védendő várat, sem azt, hogy ki(k) ellen kellett megtartani. A kutatók egy része úgy véli Somoskőről, másik része szerint Hollókőről van szó, de vannak, akik feltétele­zik, hogy Baglyaskő várát takarja a névtelenség. Ha abból indulunk ki, hogy az Illés-ág birtokainak köz­pontja Tarján, s minden bizonnyal Tarjámban is laktak a családtagok, a három feltételezett hely közül legtá­volabb Hollókő esik. Bár 1265-ben Bárkánnyal hatá­rosan Péter birtokaként Zsúny(Almás)t említik, de nem tudni, hogy ez meddig terjedt.

Ha azt nézzük, hogy ki ellen kellett megvédeni, feltételezhetjük, valamely szomszédos birtokos nemzetség hatalmaskodása fenyegette, amely ki akarta használni, hogy a családfő fegyveresei egy részével távol van. A korban szokásos volt, hogy erőszakkal foglalnak el földterületeket más közeli birtokból a megfelelő fegyveres erővel rendelkezők, főként, ha ezt határvita is megelőzte. A hollókői résznél a Kökényes-Rénold és a Rátót nemzetség volt közvetlen határos a Kacsicsokkal. A források nem szólnak arról, hogy a Kökényes-Rénoldokkal vitába keveredtek volna. A nemzetség több tagja is István mellett harcolt több esetben. A Rátótok ese­tében negyedszázaddal későbbről van tudomásunk konfliktusról, mikor a Leusták-ág több tagját is megölik. Azonban az 1260-as években a Rátótok István ifjabb királyt támogatták. Felmerülhet, hogy Tarján északi szomszédosa, Pok nembeli Móric lépett fel fenyegetőleg, aki 1246-ban a Folkustól elkobzott Fülek tartozékait kapta meg. Bár arról, hogy az egész országban nagy tekintélynek örven­dő Móric mester bármilyen összetűzésbe került volna a Kacsicsokkal, nincs tudomásunk, de ha így lenne, akkor a névtelen vár inkább Somoskő.

A tarján részen közvetlen és leghosszabb közös határral rendelkező szomszéd a Zaah (Zách) nem­zetség volt. Ugyan konkrét konfliktusról nem ma­radt fenn hír, de nem zárhatók ki súrlódások. Talán nem erőltetett feltételezés, mint lehetséges veszély­forrást megemlíteni, hogy a nemzetség egyik legte­kintélyesebb tagja, Jób pécsi püspök 1264-ben vesz­tette el István ifjabb király kegyét, miután hanyag­sága miatt Ágasvár IV. Béla híveinek kezére jutott. A Kacsics-birtokokat esetleg ennek a kegyvesztésnek megtorlása fenyegethette Jób közelben birtokos testvérei részéről. Ha így volt, akkor legkézenfek­vőbb a birtokaikról Tarjánba vezető utat ellenőrző Baglyaskő várának elfoglalása.

Mit tudunk Baglyaskőről?

Közelebb kerülhetünk a feltételezhető megol­dáshoz, ha a kor várépítési sajátosságait szemügyre vesszük. Az eddigi kutatások azt mutatják, hogy a tatárjárás előtt, vagy nem sokkal utána épült várak kisméretűek, ötszög vagy ahhoz hasonló alaprajzúak és körítőfallal megerősítettek. A század közepe után terjed a torony építése, melyet később fallal, sánccal vesznek körül. Még későbbi, amikor a tornyot összeépítik a fallal, illetve újabb tornyokkal erősítik meg ezt. Hollókő és Somoskő esetében világosan elkülönül az ötszög alapú torony, melyet később fallal vettek körül.

Baglyaskőről a legkorábbi leírás az 1710-es évek végéről, vélhetően Radványi Ferenctől származik: „Egy alkalommal meglátogattam ezt a hegyormot s ala­posabban megnézegettem – írta , ugyanis a Salgó­Tarjányba vezető királyi út mentén van s az északi oldala felől szelídebb lejtőn is meg lehet közelíteni, a háta sem meredek, de már a déli oldalán eléggé szakadékos s az orom is mély szakadékból nő ki. Mutatkozik itt fenn va­lami meszes anyag is, mintha a sziklaorom szélén falként emelkednék ez, de mindössze 40 lépés hosszú. A nyomok azt mutatjak, hogy az orom be volt építve s ebbe a kőszik­lába valamiféle – ma már nehezen megközelíthető – üreget vájtak. Igen kis udvara van, hiszen a kőszikla maga sem nagy. Feltételezhető – s így is beszélik – hogy ez az erő­dítmény a tatárok becsapásai ellen nyújtott menedékhelyet a hegy alatti falvaknak s erre a célra készült, s az üreget maguk a parasztok vájták ki maguknak, hogy vagyonkáju­kat abban őrizzék meg.”

A „meszes anyag” a kőfal maradéka lehetett, mivel az 1200-as években az egymásra rakott kövek közé forró meszet öntöttek. Ez fogta össze a szabálytalan alakú kődarabokat. Az 1800-as évek elején Mocsáry Antal még látta a vár kapujának romos boltívét, melyet Lányi Sámuel raj­za alapján Lenhardt Sámuel rézmetszetben örökített meg. Újabb száz év múlva már csak csekély falma­radványok voltak. Utalásokból tudjuk, hogy az 1800-as években a környék építkezéseihez használ­ták fel a vár még meglévő köveit.

A későbbi felmérések alapján a sánc a vulkáni kürtőben kisméretű, ovális alakú udvart vett körül, melyből egy téglalap alakú, egykor fafödémes he­lyiség nyílt alagútszerű bejárattal. Mindezt részben a sziklába vájták. A vár – a természet adta lehetősé­gek miatt – szabálytalan alaprajzú. Hasonlóan kis­méretű, szabálytalan alaprajzú és részben a sziklá­ba vájt helyiségekből álló vár volt a bolondóci vár­jobbágyok által épített Dánoskő, nem messze Ajnácskőtől. 1245-ben keltezett oklevélből tudjuk, hogy a tatárjárás idején ellenállt az ostromnak, s ahogy a király nevében írták: „sok alattvalónkat sértet­lenül és bántatlanul megtartotta benne.” Baglyaskő – mivel nincs a tatárjárás során sikeresen védekező várak között – a szerkezeti elemek, és az említett hasonlóságok alapján valószínűleg nem sokkal a tatárjárás után készülhetett el. Minden bizonnyal az, ami a leírásokban szerepel, későbbi átalakítás ered­ménye, hisz a kőből készült boltozatos kapubejárat az 1200-as évek végén jelenik meg a várak építésénél. Sok esetben az eredetileg fából készült tornyokat, védelmi létesítményeket átépítették, kőfalra cserél­ték. A fa ugyan olcsóbb és gyorsabban beépíthető, azonban állandó karbantartást igényel és sebezhe­tőbb is, hisz viszonylag könnyen fölgyújthatták.

Nem zárhatjuk ki, hogy az erődítmény már ko­rábban csírájában létezett, ha feltételezésünk meg­állja a helyét, miszerint a magánkézbe jutás előtt a várbirtok rendszerében őrhely szerepét töltötte be, s földrajzi helyzeténél fogva, ellenőrizte a Karancs déli lejtői mentén a Zaah (Zách) birtokok felől a Tarján medencébe irányuló utat.

Az biztos, hogy Baglyaskő, őrség elhelyezésén kí­vül, nem volt alkalmas a várúr állandó lakóhelyének. Ezt méretei sem tették lehetővé. A korai váraknál ez egyébként sem volt elsőrendű szempont.

Milyen települések biztosították Baglyaskő várának ellátását?

A magánvárak építésénél – mint volt róla szó – első időben a helyszín kiválasztása volt a fő szem­pont: minél kevesebb anyagi ráfordítással, minél gyorsabban elkészüljön a védekezésre alkalmas hely. Ennek következtében nem fordítottak arra nagy gondot, hogy a várban lévők folyamatos ellá­tása biztosítva legyen. Még az a korábbi szemlélet élt, hogy a vár a birtok egy, nem meghatározó tar­tozéka. Ezért jó néhány magában álló, a birtok többi részével szerves kapcsolatban nem lévő torony épült. A század második felében változott ez. Mu­tatja ezt III. Endre 1298. évi dekrétuma, amelyben lerombolandónak minősíti azokat az erősségeket, amelyekhez nem kapcsolódik elegendő birtok. A várak szerepének felértékelődésével, tulajdonosuk politikai és gazdasági hatalmának letéteményesévé válásával a szemlélet is átalakult. A birtok egyre inkább a várhoz tartozott, annak kiszolgálására szerveződött. Természetesen erőteljesen közreját­szott ebben, hogy a várak védelmi funkciója mellett belső szerkezetük kibővülésével, egyre gyakrabban az úr tartózkodási, majd lakhelyévé, az egész birtok irányító központjává váltak. Közelükbe falvakat telepítettek, ha szükséges volt, hogy ellátásuk mi­nél zökkenőmentesebb legyen.

Baglyaskő esetében az 1327. évi határleírásra tu­dunk támaszkodni a várhoz tartozó birtok feltárá­sában. Ez azonban – mivel legtöbbször fához, föld­ből lévő határjelhez, berekhez viszonyít – nehezen követhető pontosan. Az előforduló helynevek alap­ján a terület határa keletről kezdődik egy bércen, ahol körtefa áll, majd a Pipis-hegyet érintve a Tar­ján-patak mentén halad dél felé. Itt a szomszédos birtokos Tarján Miklós fia Illés, aki Simon bán ágá­ból származik. A Füzesnek nevezett terület kör­nyékén (amely a mai Külső pályaudvartól délre lehetett) egy hegyre megy fel, ahol találkozik Tar­ján, Pál fia János földje és Eperjes határa. Innen to­vább haladva dél felé, eléri a Kumel-t (Kőmell ?), emellett a Szánas patakhoz ereszkedik le, majd nyugatra tartva eléri Szánastelek határát. Ezután a leírásban ismét hegyeken, völgyeken át vezet a ha­tár. Az viszont kiderül, hogy olyan út vezetett Szánastelek felől Baglyaskő felé, amely mellett nyugatról már István fiainak földje fekszik. Való­színűleg az 1865-ös tagosítási térképen jelölt Mélylápafő-Széleslápa-Hosszúlápa vonalon, a völ­gyekben haladt. Ettől északra van az a pont, ahol Szánastelek Baglyaskőhöz tartozó része, Eperjes, Baglyaskő és az előbb említett István fiainak földje találkozik, miden bizonnyal az Eperjesfő névvel jelölt hely közelében. A további részeken a szom­széd már ismét Miklós fia Illés. Az induló határjel közelébe érve két fontos megjelölést használ. Egyik az, hogy a határjelhez közel diófa áll, mely mellett kút található. A másik pedig, hogy az a bizonyos körtefa Baglyaskő várának helyével átellenben lévő hegytetőn van („beerch contra locum castri Bogloskw”). Tehát a várat 1327-ben már nem hasz­nálták, s mivel helyét („locum”) említik, minden bizonnyal romos állapotban volt.

A határleírásból – még ha a területet nem is lehet pontosan azonosítani – kiderül, hogy a birtokon két vagy három lakott hely volt. Szánastelek, mint tele­pülés hovatartozása bizonytalan. Eperjes és Baglyaskő viszont biztosan falu volt. Hogy utóbbi települést jelöl és nem a várat, bizonyítja az is, hogy Szánasteleknél a Baglyaskőre vezető utat említik, s nem a várhoz (castrum) vezetőt. Ez jelzi azt, hogy a birtokon belüli közlekedést, a települések közötti összeköttetést ez az út biztosította. Az pedig, hogy a nevek biztos falvakat jelölnek, az oklevél szövege – „possessionum Bogloskw, Eperies et Zanasteluk” – mutatja, mivel a „possessio” megjelölést lakott he­lyekre alkalmazták.

A települések kialakulásának idejét nem ismer­jük, hisz ez az első írásos említésük. Valamiféle támpontot Szánastelek neve adhat, bár hangsú­lyozni kell, hogy az így nevezett terület valószínű­leg keleti része tartozott csak Baglyaskőhöz, amely nem biztos, hogy lakott hely volt. Lehetséges, hogy a baglyasi részt művelők lakóhelye nem különült el Száras másik részétől. A földrajzi nevekben utótag­ként a -telek, -telke, -falva, -háza megjelölések az 1100-as évek második felében kezdtek megjelenni, amikor egyre nagyobb földterületek kerültek ma­gánkézbe. Mint korábban szó volt róla, a telek ere­detileg a lakott hely közelében lévő, általában a teleltetett állatok által trágyázott földet jelentette, s nem a szántóföldi területet. Természetesen, ha az kimerült, a telket vették elsősorban művelés alá. Sok esetben az említett utótagokhoz a birtokos ne­vét kapcsolták. Száras („Zanas”) esetében nem egy­értelmű, hogy mi az eredete. Lehet a Szana (Zana) személynév is, de lehet a zanótos (cserjés, bokros, rekettyés) köznév is a kiindulópont. Eperjes eseté­ben kézenfekvő az „eperben gazdag” értelmezés, azonban az ilyen típusú elnevezések bármikor ke­letkezhettek. Baglyaskő falu a várról vette nevét. Valószínű, hogy valamiféle településcsíra a vár alatt korán létrejött, esetleg már a birtok magán­kézbe kerülése előtt. Első lakói az őrzést ellátó családok lehettek. Az 1865. évi tagosítási térképen a kővártól északkeletre eső részt, az út másik olda­lán, Faluhely, a vártól délre eső parcellákat pedig Váralja néven tüntették föl. Minden bizonnyal legkésőbb Eperjes keletkezett. Ennek több formája is lehetett. Egyrészt új település jöhetett létre bir­tokon belüli vándorlásból, mikor egy „túlnépese­dett” faluból családok kiváltak – birtokosi enge­déllyel vagy nélküle – és ha volt, szabad földet foglaltak. Ha ilyen nincs, irtványt hoztak létre (termővé tettek bozótos, erdős területeket). Másik módja a földbirtokos által támogatott telepítés. Ezt a formát az államszervezet kiépítése után a kirá­lyok alkalmazták. Lakatlan területekre az ország­határon kívülről származókat (hospesek – vendé­gek) telepítettek, akik egy ideig elsősorban adó­kedvezményekben részesültek. A király célja ezzel az ország minél nagyobb részét művelés alá venni, az első évek engedményei ellenére is, az adózók körét szélesíteni, és – mivel általában kötelezettsé­geik közé tartozott a katonai szolgálat – a fegyve­res erőt növelni. Az 1200-as években a világi nagy­birtok is átvette termelésének növelésére ezt a módszert, a várak építésének megindulásával pe­dig így teremtették meg azok kiszolgálását (mun­káskéz biztosítása, élelemmel való ellátás). Így jött létre Tarján és Somoskőújfalu között az 1200-as években Vendégi falu, melynek neve is arról árul­kodik, hogy idegen népek lakták. Eperjes esetében valószínűleg birtokon belüli telepítésről lehetett szó, talán éppen a vár környéki falu „túlnépesedé­se” miatt. Földrajzi adottságaiból következően, itt az állattenyésztés kaphatott nagy hangsúlyt a ter­melésben.

Miként lehetett a birtokokat megvédeni a belharcok során?

Feltűnő, hogy Nógrád keleti részén, viszonylag sok vár épült. Ennek okait csak feltételezni tudjuk. Az 1200-as évek második felében a várak építése a magánbirtokon – mint erről már volt szó – felgyor­sult. A birtokosok így látták biztosítva megszerzett tulajdonukat és hatalmukat. Összekapcsolódott ez a központi, királyi hatalom gyengülésével, a hatal­maskodások sűrűsödésével.

Ugyanúgy, ahogy Baglyaskő építési idejét nem tudjuk, nem ismerjük a többi Kacsics-várét sem. Az oklevelek csak annyit árulnak el, hogy Sztrahora (Nógrádsipek mellett) 1300-ban már állt. Hollókő váráról 1313-ban esik először szó, Somoskőről pe­dig 1324-ben, elkobzásakor. Ha feltételezzük, hogy Péter fiai korábban – Baglyaskőn kívül – nem tar­tották szükségesnek várak építését, az 1290-ben lezárult eseménysor az ellenkezőjéről győzhette meg őket. Mint korábban, a Kacsics-birtokok szám­ba vételénél említettük, a Rátót nemzetség tagjai rátörtek a Leusták-ág birtokaira, melynek során nem csak több Kacsics-nembelit és szolgáikat ölték meg, hanem lerombolták (mátra)szőlősi várukat is. A felmérések azt mutatják, hogy a település északnyu­gati részén lévő Kisvár nevű dombon egy 9,5 x 6,8 méteres, nagyjából téglalap alakú torony volt, körü­lötte sánc nyomaival. Tehát ez is létezett 1290 előtt. (Ezen kívül valószínűleg a Leusták-ágé volt Zagyva­fő vára. Erről egyetlen korai hír, hogy 1290-ben itt keltezett egy oklevelet Vilermus egri püspök.)

Kérdés, hogy Péter fiai építették-e a várakat (Sztrahora, Hollókő, Somoskő), vagy már apjuk idejében megkezdődtek a munkálatok a központi birtokot védő Baglyaskő mellett más birtokrésze­ken is. Ha szemügyre vesszük a várak elhelyezke­dését, azt látjuk, hogy Hollókő és Sztrahora, vala­mint Baglyaskő és Somoskő nagyon közel van egymáshoz. Hollókőnél még lehet stratégiai szere­pet kiolvasni elhelyezkedéséből, mivel a Cserháton átvezető, Szécsényt Pásztóval összekötő utat ellen­őrizte, ahogy Baglyaskő is hasonló feladatot látott el a Karancs déli völgyében. Somoskőnek és Sztrahorának azonban ilyen jelentőséget nem tulaj­doníthatunk. Logikai alapon, az említett stratégiai szerep, az Illés-ág központi birtokától való távol­ság, valamint a barátságosnak nem nevezhető Rátót és Zaah (Zách) nemzetség birtokaival határosság miatt esetleg még Péter idejében elkezdődhetett Hollókő várának építése. Sztrahora létesítését az 1274 utáni Folkus-ággal a Szécsény környéki terüle­tek miatti viszály idézhette elő. Somoskő esetében pedig talán az ellenvárként is felfogható Salgó lehe­tett a kiváltó ok a várépítésre. Más támpontot egyik esetben sem találunk. Részben a többszöri átalakítás (Hollókő, Somoskő), részben a pusztulás miatt. Hisz Sztrahoráról 1327-ben már csak, mint egykori várról beszélnek. Amit a kutatók megállapítottak: Hollókő és Somoskő magja is egy torony lehetett. Ez pedig az 1270-es évek utáni várépítési gyakorlat sajátossága. Azt viszont tényként fogadhatjuk el, hogy az Illés-ág jelentős gazdasági erővel rendelke­zett, ha két-három évtized alatt három várat is el tudott készíteni, fegyveres védelemmel ellátni. Saj­nos azt sem tudjuk, hogy ezekhez a forrást közö­sen, vagy külön-külön teremtették elő. Ha a koráb­bi feltételezés megállja a helyét, hogy a birtokok felosztása egymás között 1300 körül, vagy előtte néhány évvel történt, akkor a nagycsaládi, közös építkezéseket kell valószínűsíteni. Ugyanis nem szólnak az oklevelek arról, hogy Péter fiai között esetleges súrlódások lettek volna, sőt a későbbi időben mutatott együttes fellépésük ennek ellenke­zőjét bizonyítja.

A birtokok védelmét – elsősorban erőszak, ha­talmaskodás útján való elvesztését – a vár mellett az is biztosította, ha a kisebb területtel, vagy gyen­gébb gazdasági, fegyveres erővel rendelkező birto­kos egy-egy nagyúr szolgálatába állt, familiárisa lett. A szenior (nagyúr) ugyanis nem rendelkezett familiárisa korábban öröklött vagy szerzett birto­kával. Azt tehát szabadon építhette tovább, s sza­bad elhatározásából részesíthette urát ezek jöve­delméből. Más volt a helyzet, ha a szenior adomá­nyozott földet famíliája tagjainak. Ezt részben ér­demek elismerésére, részben lekötelezés céljából, a hűség erősítéséért tette. Minden bizonnyal ily módon jutottak Péter fiai a Baglyaskőhöz csatolt, Simon bántól egykor elkobzott Losonc déli részéhez, va­lamint Izbische földjéhez 1300 után. Szintén így kerülhetett birtokukba többek között Rimóc fele és a központi birtokoktól távol eső Borosznok.

Azonban a familiáris – a védelem és földadomá­nyozás fejében – különböző szolgálatokat volt köte­les végezni. Ez lehetett birtokigazgatás (pl. ispán), vagy ura jogi képviselete, de mindenekelőtt a kato­náskodás. A földesúri magánhadsereg magvát a familiárisok fegyveres ereje tette ki, főként, ha olyan nemeseket tudott bevonni családjába, akik­nek szintén voltak familiárisai. Ők kénytelenek voltak urukat követni. Erre láttunk – bár korai – példát Péter „névtelen’ vára megvédése esetében.

Az 1200-as évek végén a birtok védelmének előbb említett két formája még erőteljesebben ösz­szekapcsolódott. A belharcokban megerősödött és több megye fölött rendelkező (országos méltóságot és megyei ispánságot is viselő) tartományurak ugyanis hatalmuk megszilárdítása érdekében igye­keztek megszerezni azokat a várakat, melyek ter­jeszkedésük útjába estek. Ennek érdekében nem riadtak vissza semmitől, főleg nem az erőszaktól. Fenyegetéssel, fogságba vetéssel, fegyveres erő fel­vonultatásával „győzték” meg az ellenkezőket. Békésebb megoldás volt, ha a terület, a vár birtoko­sa önként átadta azt és beállt a tartományúr famí­liájába. Így életén kívül, megőrizhette és tovább kezelhette tulajdonát is.

Hogyan foglaltak állást Péter fiai a belharcokban?

Az Árpád-ház egyenes férfiágon 1301-ben, III. Endrével kihalt. (Ő II. Endre halála után néhány hónappal született, és IV. Béla által testvérének el nem ismert, ezért külföldön nevelkedett István fiá­nak a gyermeke volt.) Ezzel kezdetét vette a közel egy évtizedes interregnum, királynélküliség idősza­ka. Bár Magyarországnak ez alatt a tíz év alatt három megkoronázott királya is volt, de egyik sem tudta a királyi jogokat az egész ország területén gyakorolni, hatalmát megszilárdítani. Trónigényüket mindany­nyian a nőági örökösödésre alapozták. Az első évek­ben legnagyobb esélye Vencel cseh trónörökösnek volt, aki okleveleit László néven adta ki. Mellette az északi országrész urai állottak. Nógrádban a jelentős birtokkal és befolyással rendelkező nemzetségek – Ákos, Aba, Kacsics, Rátót, Zaah (Zách) és a Balassák őse – vezető családjai szintén őt támogatták. A dél­vidéki főurak és az esztergomi érsek a pápa által is segített nápolyi Anjou Károly Róbert mellett álltak. 1305-ben, miután a cseh koronát megöröklő Vencel lemondott igényéről, jelent meg a harmadik trónkö­vetelő, Ottó bajor herceg. A legkitartóbb Károly Ró­bert volt, azonban a vetélytársaktól való megszaba­dulása után szembe kellett néznie a mintegy negyed­százada formálódó, terjeszkedő tartományúri hata­lom képviselőivel. A tartományurak, érdekeiknek megfelelően, hol mellé álltak, hol ellene fordultak. A legnagyobb hatalommal az ország nyugati ré­szén a Kőszegiek, északnyugaton Csák Máté, északkeleten Aba Amadé, Hevesben Ákos nembeli Ernye bán fia István, a Tiszántúlon a Borsa család, míg Erdélyben Kán László rendelkezett. A Délvi­déken a Subicok és a Babonicok kitartottak Károly Róbert mellett.

Csák (vagy ahogy sokszor nevezték központjá­ról, Trencséni) Máté fokozatos hatalmi terjeszkedé­se az 1300-as évek elejére érte el Nógrádot. Azért volt számára fontos ez a megye, mert kiindulópon­tot jelentett a nagy kiterjedésű zólyomi erdőispán­ság, valamint Gömör, Borsod és Heves megyék megszerzéséhez.

Mint már volt róla szó, a tartományurak hatal­muk növelése érdekében előszeretettel tették rá kezüket a várakra. Elsősorban az erő felmutatása volt erre a legmeggyőzőbb forma. Minden bizony­nyal Nógrádban is ezt tette, és alkalmazta is Csák Máté az ellenszegülőkkel szemben. Ilyen volt a Kacsicsok közül a Folkus-ágból Farkas fia Tamás, aki Szécsény környéki, a Tomaj nembeli Lossonczi család, kik Losonc vidéki, és a Balassák őse, Dancs mester, aki az észak-nógrádi birtokait vesztette el. A birtokosok többsége azonban inkább engedett, s Csák Máté familiárisa lett. Így a Kacsics-nemből az Illés-ág, Simon bán utódai közül Simon fia Miklós, a Falkos-ágból pedig Farkas fia Tamás unokatestvére, Mihály fia Simon. Utóbbi kettő Zaah (Zách) nembeli Feliciánnal egyetemben Csák Máté tanácsadójaként szerepelt 1308-ban a Visegrád melletti Kékesen tartott tárgyalásokon. Ott Máté Gentilis pápai megbízott előtt elfogadta Károly Róbertet királynak. Igaz, ezt később nem tartotta be. Viszont a körülötte lévő nógrádiak a későbbiekben is fontos szerepet vittek. Feliciánt és Simon bán unokáját, Simon fia Miklóst 1316-ban, mint Csák Máté udvarának befolyásos tagjait említik. A másik Kacsics, Mihály fia Simon pedig Nyitra város és a nyitrai püspök birtokai elleni támadás irányítója volt, mint Máté által kinevezett nyitrai ispán. János nyitrai püspök e tette miatt őt is kiközösítéssel büntette. Bár ennek nem tudott ér­vényt szerezni Máté tartományában.

Péter fiai tehát Csák Máté leghűségesebb emberei­vel voltak birtokszomszédosok. Hozzávehetjük még ehhez, hogy az elüldözött Farkas fia Tamás Szécsény környéki területeit Drahi Tamás fiai foglalták el, kik szintén Máté „családjához” tartoztak. Így Péter fiai akarva-akaratlanul választás elé kerültek az 1300-as évek első évtizedében. Vagy hagyják veszni váraikat és birtokaikat, mint Farkas fia Tamás és a többi emlí­tett család, vagy beállnak a sorba, elfogadják Mátét uruknak. Mivel Csák Mátéhoz hasonlóan Vencel ki­rályságát támogatták 1301 után, politikai állásfoglalá­suk is az utóbb említett lehetőség felé terelte őket. Későbbi tevékenységük alapján is úgy tűnik, nem okozott számukra különösebb problémát a választás.

Hogy Mátét elfogadták szenioruknak – mint ko­rábban említettük – még nem jelentette birtokaik átadását is. A kutatók több időpontot említenek arra, hogy mikor kerültek Péter fiainak várai tény­legesen Csák Máté ellenőrzése alá. Egy 1324. évi oklevél csak három várat, Hollókőt, Baglyast és Sztrahorát sorolja föl a Trencsényi Máté kezére adott váraknál, Somoskőről nem esik szó. Legvalószí­nűbbnek az 1310. év látszik az átadásra. Több szem­pont erősíti ezt a feltevést. Ebben az évben, immár harmadszor, megkoronázták Károly Róbertet, amely mindenben megfelelt a hagyományos formulának: a Szent Koronával, Székesfehérvárott, és az esztergo­mi érsek végezte a ceremóniát. (A korábbi koronázá­soknál a másik két jelölt, Vencel és Ottó, esetében is valamelyik feltétel hiányzott.) Így nem lehetett meg­kérdőjelezni – legalábbis jogilag (de iure) – a király személyét, aki Csák Mátét hivatalosan is leváltotta az addig viselt nádori tisztségről. Természetesen ezek az események kiváltották Máté haragját, oly­annyira, hogy 1311 közepén Buda, a király székhelye ellen fegyveres támadást indított. A másik szem­pont, amely az 1310. évi várátadások mellett szólhat, hogy ez időtől kezdve indul meg erőteljesen terjesz­kedése Gömör és Borsod felé. Ehhez pedig biztos hátországra volt szüksége, amely hűségét úgy is biztosította, hogy az újabb foglalásokhoz szükséges, mozgósítható fegyvereseit helyezte el itt.

Hamarosan szüksége is volt az erővel nyomaté­kosított hűségre, mert Károly Róbert Aba Amadé megölése után az ellene lázadó Amadé-fiak ellen fordult. Utóbbiak segítségére Csák Máté zsoldosok mellett familiárisainak egy részét is felvonultatta Rozgonynál. Az 1312. június 15-iki csatában, a Kacsics-nem, mindkét oldalon képviselve volt. A birtokaitól megfosztott Farkas fia Tamás a király oldalán, az Illés-ágbeliek pedig az Amadé-fiak se­regében irányítottak kisebb csapatokat. A rozgonyi csata után – mely a király győzelmét hozta -, néhány kutató feltételezése szerint, Nóg­rádban is sorra estek el a Csák Máté kezén lévő várak. Sőt – hagyományokra alapozva – olyan vé­lemény is napvilágot látott, hogy a királyi csapatok véres bosszújukban Baglyaskő vár védőit és a vár alatti település lakosait megcsonkították és elűzték. Abban azonban nem egyeznek, hogy hová: az Etes melletti Bénatelekre, vagy a Fülekpüspöki közelé­ben lévő Bénára. (Az első esetben a Szánasteleknél a név utótagjáról írtakra utalhatunk, de a földrajzi névadással foglalkozók arra hajlanak, hogy a Béna is eredetileg személynév volt. A „hagyomány’ Réső Ensel Sándornak a Nógrádi Lapok és Honti Híradó című újságban, az 1880-as években közölt helynév­magyarázatára alapul, melyet néhány évtized múl­va, még jobban kiszínezve, felhasznált Vadkerty Béla A Munka című lapban közölt elbeszéléséhez.) A nógrádi eseményeket egy 1313-ban kiadott okle­vél nyomán feltételezik. Ebben Károly Róbert Farkas fia Tamásnak adományozza Hollókő várát. Az ala­posabb elemzés alapján azonban bebizonyosodott, hogy ez nem jelentette a tényleges birtokbavételt, hanem csak egy jogigény elismerése, előadomá­nyozás, egy ígéret volt. (Hollókő várával szomszé­dos birtokait volt kénytelen Farkas fia Tamás vesz­ni hagyni, Csák Máté terjeszkedése miatt.) A vár­nak ugyanis 1326-ban királyi várnagya volt (Almágyi) Balog Miklós személyében. A valóságos adományozás, és ami egyértelműen bizonyítja ezt, a birtokba iktatás, tehát a terület hivatalos átadása csak 1327 közepén történt meg.

1312-ben a királyi csapatok elsősorban az Abák birtokában lévő erősségek ellen fordultak, kihasz­nálva a győzelmük adta helyzeti előnyüket az északkeleti országrészben. A Csák Máté ellenőrzése alatt lévő területek ellen ugyan indultak kisebb támadások, mint például 1315-ben Visegrád várá­nak visszafoglalása. Ebben döntő szerepe volt Far­kas fia Tamásnak, aki akkor a lublói várnagyi címet viselte. Azonban Károly Róbert előbb a Csák Máté­nál gyengébb tartományurakkal számolt le. Máté területei ellen jelentősebb támadás 1320-ban indult. Ezt bizonyítja, hogy a király hűséges hívei, Debre­ceni Dózsa és Drugeth Fülöp ebben az évben ost­romolták és foglalták vissza a Heves megyei Sirokot, a nógrádi Füleket és feltételezhetően Hontpázmány nembeli Welk fia Sándor gömöri várát, Ajnácskőt. Valószínűleg e hadjárat során került kezükbe Baglyaskő és esetleg Somoskő is.

Mi lett Péter fiainak sorsa?

Csák Máté évtizedek alatt felépített tartományi hatalma 1321-ben, halálával, pillanatok alatt össze­omlott. Akik időben áttértek a király hűségére, bir­tokaikat megtarthatták. Nógrádban ilyen volt Si­mon fia Miklós, aki 1318-19 körül pártolt át Károly Róberthez és továbbra is bírhatta Salgó várát és tartozékait. Szintén, ezekben az években gondol­hatta meg magát Zaah (Zách) nembeli Felicián, akit egyszer már megkörnyékezett Károly Róbert, de akkor még nem állt kötélnek. Valószínűleg később – a király sorozatos sikereinek hatására – felmérte, hogy ha kitart Máté mellett, a családi birtokok vég­veszélybe kerülnek.

Péter fiai a források alapján végig Csák Máté hű­ségén maradtak. 1323 után el is vesztették minden birtokukat: 1323-ban Somoskőt, egy évvel később Rimóc és Lapujtő felét, 1327-ben Hollókőt és Baglyaskőt tartozékaikkal. Mindet Farkas fia Tamás – 1321 végétől erdélyi vajda – kapta meg, természe­tesen a Máté által erőszakkal elvett Szécsény kör­nyéki birtokai mellé. Ettől az időtől kezdve a közpon­tul szolgáló településről kezdik Szécsényi Tamásnak nevezni.

Az adományozó oklevelekben a hűtlennek ne­vezett Péter-fiak bűneit is felsorolják. Legteljeseb­ben az 1324. éviben fejti ki a királyi kancellária eze­ket: „a várakból az egybehívott férfiakból hadsereget gyűjtvén és cinkostársaik csapatát szakadatlanul irá­nyítva országunk hűtlenje [Csák Máté] parancsára országunknak végtelen pusztítást okoztak, férfiakat és asszonyokat, fiúkat és lányokat, sőt özvegyeket és szüze­ket megbecstelenítve és torkukat elvágva, ráadásul még az isten nevének szentelt kolostorokat és számos egyhá­zat is pogány módon összerombolván még tűz által ha­muvá és zsarátnokká is emésztették”. Hogy a felsorol­takat ténylegesen megtették-e, nem tudjuk. Az való­színű azonban, hogy a kor szokásainak megfelelően nem bántak kesztyűs kézzel ellenfeleikkel, vagy az érdekeiket sértőkkel. De a Csák Máté mellett vég­sőkig kitartók esetében nem is volt lényeges, hogy valójában mit cselekedtek. Minden bizonnyal kéznél volt Gentilis bíboros, pápai megbízott 1311-ben – Buda megtámadása után – kiadott, Mátét kiközösí­tő levele, mely szerint bűne: az egyházi birtokokat „borzalmas rablással dúlta és mindent a pusztulásnak adott, és – ami a vadságnál is kegyetlenebb – mindkét nembeli csecsemőket és szüzeket, ifjakat és öregeket, akik futás révén a templomban kerestek oltalmat, amelyek mindenki, még a vádlottak számára is a menedék biztos helyei voltak, a tűz martalékává tette.” Már a hűtlenség is olyan súlyos bűn volt, mely jószág-, azaz birtok és vagyonvesztéssel járt. A fentieket hozzáfűzve pedig egyértelműsítették, hogy a világi mellett az egyházi hatalom, tehát az egész társadalom ellen­ségei voltak.

1328 közepén adta ki a királyi kancellária az utolsó ismert oklevelet, melyben Péter fiai szere­pelnek. Ekkor – részletezés nélkül – Leusták, Mikó, Jákó, illetve testvéreik, Péter és Mihály fiainak ösz­szes birtokait Szécsényi Tamás kapta meg. Ezek szerint Péter és Mihály már nem élt, viszont voltak örököseik, akiket szintén birtokelkobzással sújtott a király. Ezt az 1308. évi budai végzésre alapozhat­ták, mely kimondja, hogy a király személye ellen támadók utódjai is bűnhődjenek e miatt.

Dornyai Béla nyomán néhány kutató úgy véli, hogy Péter fiai közül Jákó utóda birtokai egy részét meg tudta őrizni. Ezt egy 1341-ben, Somoskő vár és a hozzá tartozó területek határjárásáról szóló okle­vélre alapozzák. Ebben az egyik birtokszomszéd „Nicolao filio Iacobi de Boglyos”, azaz Boglyosi Jakab fia Miklós. Ha nyomon követjük a határleírást, a név az első határjelnél bukkan föl, mikor Somoskőtől keletre egy nagy hegyen három határjel van. Ez különíti el Somoskő váruradalmat, „Bogliach, possessionem Nicolai, filii Iacobi” és Rónát, Balden fiai földjét. Ezután a határ félkört leírva elhagyja a Medvest, Salgó vár határa mentén leereszkedik a Vendégvízhez. Ettől nyugatra, az Ördögbércnek nevezett hegyen („ad montem Erdeghberchy vocatum”) új határjel választja el Somoskőt és Baglyast („possessiones castri Somoskeö et Baglyas”), a vajda, azaz Szécsényi Tamás másik birtokától („aliam possessionem Domini Vaiuodae”). Innen a Karancsot érintve Bocsár és Berény földjével szomszédos. Ke­letre visszafordulva azonban „cuius metae ibi deficeunt, et possesioni Boglyas, Nicolai, filii Iacobi”, tehát megszűnnek a határjelek Jakab fia Miklós földje felé. Ezért vita is volt a „Sebelcurien” és a „Satur Berchy” közötti területről. Végül a felek a sáv közepét jelölték ki határnak, melyet határjelekkel elkülönítettek. Tehát az egyik „Boglyas” a somoskői vártól észak-északkeletre feküdt, a másik, hangsú­lyozottan Szécsényi Tamás birtoka, azaz Baglyaskő, délnyugatra.

Kétségtelen, hogy a keresztnév hasonlósága (Ja­kab), a birtok közelsége, az, hogy egy szakaszon nem különült el határjellel Somoskő és az a bizo­nyos „Boglyas”, arra mutat, hogy Péter egyik fiá­nak utóda lehet a birtokosa. Még az sem mond telje­sen ellent annak a megállapításnak, hogy az utódok mentesültek az apák bűnei alól, hogy 1328-ban min­den birtokot elkoboztak a Péter-fiaktól. Ebben csak Mihály és Péter fiainak öröklésből való kizárásáról esik szó, Jákó utódairól nem. A fenntartások ott kez­dődnek, hogy Jákót és testvéreit az oklevelek egyszer sem nevezik birtokaikról, hanem Péter fiainak hív­ják. Még az oklevél első, a határjárást elrendelő részében is „Leustachy et Iakob, filiorum Petri de genere Kachich” szerepel, hozzáfűzve „notoriorum infedelium nostrorum”, azaz: megrögzött hűtleneink. Továbbá a forrásokban Jákó és Leusták mindig Somoskő uraként szerepel, s baglyaskői birtoklá­sukról nincs említés, mivel az a terület II. Péteré volt. A kétségeket tovább növeli, hogy az oklevél­ben a terület neve (Bogliach, Boglyas, Bagloch alak­ban) önállóan fordul elő, tehát nem a személynév részeként, annak ellenére, hogy legtöbbször utána illesztik ezt is. Így különböztetik meg Szécsényi Tamás másik birtokától, Baglyaskőtől. Más ismert forrás ugyan nem szól róla, de feltételezhetjük, hogy Gömör megye délnyugati, Nógráddal határos csücskében, az Óbást – Ajnácskő – Sőreg által hatá­rolt részen az 1300-as években volt egy olyan terület, melyet szintén Baglyasnak, Baglyosnak neveztek. Ez nem meglepő hegyes, erdős vidéken. Esetleg kapcsolatos lehet a Gortva pataktól keletre található Bagolykő nevű heggyel is. A személy azonosítására viszont – az apai néven kívül – nincs semmi egyéb támpontunk. Lehet, hogy Péter fia Jákó fiáról van szó, esetleg Szécsényi Tamás más, hasonló nevű familiárisáról.

A Kacsics-nem Illés-ága végeredményben elbu­kott a Folkus-ággal a hegemónia megszerzéséért fél évszázadig folytatott vetélkedésben. Illés déduno­kái valószínűleg csak kisnemesi létüket tudták megőrizni jelentősebb birtok nélkül.

Hogyan alakultak a birtokviszonyok az Anjouk korában?

Csák Máté halála után közel egy évtized kellett, hogy Károly Róbert stabilitást teremtsen az ország­ban. Ez együtt járt új birtokos-csoport felemelkedé­sével. Az egykori Máté-hívek közül az utolsó, Zaah (Zách) nembeli Felicián 1330-ban vesztette életét és nemzetsége összes vagyonát, amikor merényletet kísérelt meg a királyi család ellen. A bosszú során harmadíziglen kiirtották a rokonságát. Ezzel lezá­rult a nagy birtok-átrendeződések kora is. A nóg­rádi Zaah (Zách)-birtokok döntő részét Cselen fia Sándor fia János kapta, aki a merénylet idején a királyi család mellett helyettesítette Szécsényi Kónya Miklós étekfogót, s megölte Feliciánt. Szécsényi Kónya Miklós annak a Szécsényi Tamásnak volt a fia, aki az egykori Kacsics, és még több, Mátét tá­mogató nógrádi nemes birtokát szerezte meg.

Az 1330-as években megindult a Szécsényiek ke­zére került hatalmas terület „megszervezése’. Egy­részt igazgatásilag, másrészt gazdaságilag volt erre szükség. Az egyes különálló birtokok jelentős válto­záson mentek át. A hosszú belső harc – melyet, ha szűken is számítunk egy-másfél évtizedig tartott – és a termelés fejlődése sok település jellegét befolyásol­ta. Elsősorban a prediumoknak nevezett, a falvaktól távolabb eső, majorságszerű, döntően földművelést folytató szolgák által lakott helyek alakultak át. Sok közülük a harcok, hatalmaskodások során elpusz­tult, elhagyott hely lett. Mások – védett helyen, vagy kedvező gazdasági környezetben fekvők – vonzot­ták a szabad költözködési joggal bíró földművelő­ket, és falvakká alakultak. Az egymástól 3-10 km távolságra fekvő falvak többsége általában száz fő alatti népességgel rendelkezett. Megszűnt a falvak határaikon belüli vándorlása, és ezzel együtt a földbe ásott házakat egyre inkább az épített (fából, vagy vert fallal készült) házak váltották fel. A ter­melés kerete, a királyi és földesúri adóztatás alapja, a telek lett. Három részből állt: a falubeli ház a gaz­dasági udvarral, kerttel alkotta az egyiket, a másikat az egyéni használatban lévő szántóföld és rét, míg a harmadik az osztatlan, a falu lakói által közösen birtokolt terület (közös legelő, erdő, nádas stb.). Az egy-egy család által művelt terület nagysága a föld adottságaitól függően, még szomszédos falvanként is eltérő lehetett. Azonban, mivel a telek a családi gazdálkodás egysége volt, az utódok között felosz­tásra került, ha azok külön családot alapítottak, vagy nem „ültek” meg más, szabad földterületet. A telkek aprózódása (fél, negyed, nyolcad) vidékenként más­ként alakult. Általában a régebbi településeken már az 1300-as évek végére előrehaladottabb volt.

A szántóföldi növények közül csak a nagyon jó földeken termeltek búzát, a gyengébbeken ke­nyérgabonának a rozsot és árpát, illetve takar­mánynak a zabot vetették. Ez egészült ki a hüve­lyesekkel (bab, borsó, lencse), melyeket elkerített kertekben termesztettek, de nagyobb területeken is előfordult. Sokfelé kenyérpótlóként szerepeltek.

Lehet, hogy ennek emléke Baglyasalján is a tagosítá­si térképen a várhelytől nyugatra, de annak köze­lében feltüntetett Borsószer elnevezés. Viszont a Szölöhegyes név mindenképp arra mutat, hogy a Hosszúlápa fölötti délkeletre néző domboldalon a falu lakóinak szőlőültetvénye volt. Az 1300-as években igen elterjedt volt, s általában a jobbá­gyok kezén lévő, a telektől elkülönülő fél-egy hold körüli területek fontos szerepet töltöttek be gaz­dálkodásukban. Mint ahogy az állattenyésztés is. A ló, ökör vagy a szarvasmarha igaerőt jelentett, mely nélkül nem tudta a földjét művelni. Ezen kívül a család ellátásához is hozzájárult, csakúgy mint a baromfi és az erdős területeken elterjedt sertés. Az állattenyésztés biztosította nagyrészt a jobbágycsalád megélhetését, mivel a telek termé­nyeiből fizetett egyházi és földesúri tized, vala­mint a következő évi vetőmagnak eltett rész után nem sok maradt. Esetleg ezt még ki tudta egészí­teni az irtott vagy bérelt föld jövedelméből.

A települések átalakulásával párhuzamosan a sta­bil birtokszerkezettel, a „közbiztonság’ megszilárdu­lásával átértékelődött a várak szerepe is. Továbbra is maradtak a földesurak központjai, de a védelmi funkció háttérbe szorulásával szimbolikus – politikai­hatalmi – jelentőségük növekedett meg. Egyrészt építkezések kezdődtek, s a védő falak között palotá­kat alakítottak ki, másrészt viszont – hely és anyagi tehetség hiányában – kiköltöztek a birtokosok a köze­li településekre, ideiglenesen vagy véglegesen fel­hagyva a váron belüli szűk lakótornyokat.

A nagyobb birtoktestbe került várak között „szelektálás” is végbement. Amelyek elvesztették stratégiai funkcióikat, kicsik voltak, vagy éppen annyira megsérültek a harcok során, hogy nem volt gazdaságos a helyreállításuk, háttérbe szorultak. Ez idővel a felhagyásukat eredményezte, a korábbi kiszolgáló falvakat pedig a legközelebbi jelentő­sebb, megmaradó erősséghez csatolták. Erre a sors­ra jutott az egykori Kacsics-várak közül (Mát­ra)Szölős, Sztrahora és Baglyaskő. Előbbi kettő Hol­lókő, Baglyaskő pedig Somoskő várbirtok része lett. Baglyaskő minden szempontból hátrányba került. Mint említettük, már 1327-ben, a határjárás során is várhelyről, azaz erősen megrongálódott falakról beszéltek. Korábbi útellenőrző szerepét 1330 után elvesztette, mikor a Zaah (Zách) nemzetségi birto­kokat Felicián merénylete következtében feldara­bolták. Bővítésre pedig helyi adottságai miatt nem volt alkalmas.

A várbirtok rendszerében a földesúrnak járó terményszolgáltatást és ajándékokat a falvak népe a gazdasági központnak kijelölt várba szállította be. Ha ez a földesúr lakhelye is volt, nagy valószínű­séggel felélték a terményeket. Ha nem volt az, az őrség számától függően, felesleg is maradt, melyet árúként értékesíthettek. Az uradalom népei a mun­kakötelezettségeiket (robot) a várakban teljesítették (udvari szolgálatok, javítási munkák stb.) A somoskői uradalom területén az egyes falvak nem egységesen adóztak. Baglyasalja azok közé tarto­zott, melyek gabonával rótták le kötelezettségeiket.

Mindaddig maradt ez a „lazább” kapcsolat föl­desúr és jobbágyai között, amíg nem kezdett teret hódítani a majorsági gazdálkodás. Ennek lényege, hogy a földesúr egyre nagyobb terülteket von el a jobbágyi telkekből, és ott kizárólag saját hasznára – eladásra – állandó „alkalmazottakkal” (cselédek, zsellérek), valamint a jobbágyi robotkötelezettséget kihasználva termeltet. Ezzel együtt egyre nagyobb teret kapnak a falusi közösségek felett a földesúr megbízottjai, és a földesúr joghatósága, ítélkezése birtoka népei felett. De a somoskői uradalomban ez még az 1600-as években sem vált általánossá. Az ekkor már egyedül lakott hellyé váló Baglyasalja három egész jobbágytelke és két zsellértelke to­vábbra is csak gabonát adott fő szolgáltatásként a birtokközpontnak. Az említett öt telek felét tette ki a teljes határnak, a másik fele ekkor már közneme­sek kezében volt. Az egykori Baglyaskő területén lévő Eperjesről az 1300-as évek második felétől nem esik szó a forrásokban. Minden bizonnyal áldozatul esett az egyre nagyobb mértéket öltő telekpusztu­lásnak. Azaz lakói feladták a gazdálkodást, és elköltöztek más birtokra. Mi lehetett az ok? Ponto­san nem tudjuk, mert szerepet játszhatott benne tűzvész, többször visszatérő pestisjárvány, adóter­hek növekedése, állatok (főként igavonók) pusztu­lása, a termelésnek nem kedvező terepviszonyok, stb. Száras nem Baglyashoz tartozó részét 1398-ban említik, mint a Méhi család tulajdonát.

Hogyan alakult a somoskői várbirtok sorsa Szécsényi Tamás utódai alatt?

Szécsényi Tamás 1354-ben meghalt. Hatalmas birtokait két, a felnőttkort megért fia, Miklós és Mihály örökölte. Szécsényi Kónya Miklós, apja nyomdokain, világi pályát futott be. Több várme­gyében volt ispán, tehát a király helyi képviselője, valamint dalmát bán. Mihály az egyházi szervezet­ben emelkedett mind följebb, végül váci, majd egri püspök lett. Épp azért, mert egyházi személyként nem lehetett vérszerinti örököse, a birtokokat egy­ben tartották, nem osztották fel a testvérek között, csak a jövedelméből részesedett mindkettő. Osz­tályt csak 1411-ben tesznek. Egyrészről Szécsényi Kónya Miklós Ferenc (Frank) nevű fiának utóda László, másrészről Ferenc (Frank) testvére, Simon örökli a Szécsényi Tamás által megalapozott családi birtokot. A nógrádi területek közül Lászlóé lett Ajnácskő és Hollókő vára, a hozzájuk tartozó birto­kokat kettéosztották. Somoskő és a Gyöngyös mel­letti Bene vára közös maradt továbbra is. Simoné maradt Salgó vára, melyet 1399-ben Zsigmond ki­rály főajtónálló mestereként kapott. Négy évtized múlva azonban a király visszavette, mert Simon fia Miklós hamispénz-verésben bűnösnek találtatott. Ekkor az unokatestvér, Szécsényi László szintén László nevű fiának – aki akkor nógrádi főispán volt – adományozta.

A családi birtok felett azonban közel száz éves vi­szonylagos nyugalom után újra kezdtek sűrűsödni a viharfelhők. Zsigmond király hosszú uralkodása után kiújultak a trónért folyó küzdelmek, melyek érintették Nógrádot is. Habsburg Albert még két éve sem ült a trónon, mikor vérhasban elhunyt. Felesége, Erzsébet – aki Zsigmond király lánya volt – nem tud­ta elfogadni, hogy a nem sokkal Albert halála után született fia helyett a Jagelló házból választottak ki­rályt a magyar rendek. A belső harcokban felhasznál­ta a cseh huszita Jan Giskra csapatait, akik a felvidéki területeket igyekeztek megtartani Erzsébet királyné pártján. Ennek érdekében őrhelyeket, kisebb erődök láncolatát építették ki. Nógrádban többek között ilyen volt a Losonc melletti Szentkirály, ahol az egy­kori kolostor romjait használták föl az erődítéshez, vagy Zagyvafő, ahol pedig a vár maradványait. A husziták térhódítása azt is jelentette, hogy a „közbiz­tonság” erősen leromlott. A jelentősebb földesurak – köztük Szécsényi II. László – különalkukkal igyekez­tek birtokaikat védeni. Ennek érdekében zsoldosokat is felfogadtak. Eltartásuk azonban jelentős összegeket emésztett föl, melyet még az olyan hatalmas és gaz­dag főúr, mint Szécsényi II. László is csak birtokai egy részének elzálogosításával tudott előteremteni. Az 1450-es évek elején Hunyadi János több támadást is intézett Giskra ellen, melyek a Zagyva völgyét is érintették. Azonban a végső csapást Mátyás király 1460. évi hadjárata jelentette, amely során a nógrádi huszita erősségeket is visszafoglalta. Így Zagyvafőt és az időközben huszita kézre jutott Salgót. Rövid időre lezárult a bizonytalanság korszaka.

Ezzel párhuzamosan a Szécsényi-birtokok sor­sában is fordulat következett be. 1454-ben meghalt Szécsényi II. László egyetlen fiúörököse, János. Két felnőtt lány maradt: Hedvig (vagy Adviga), aki Lossonczi Albert felesége volt, és Anna, ki Gúthi Országh János hitvese lesz. Az apa királyi enge­déllyel fiúsította őket, ami annyit jelentett, hogy a birtok-együttes teljes jogú örököseivé váltak ugyan, de ezeket csak fiú utódaikra hagyhatták. Egyébként apjuk halála után kettőjüknek együtt csak az ún. leány negyed járt volna. Ezt a birtok negyedrészének megfelelő pénz vagy ingóság.

Szécsényi László 1460-ban hunyt el, így vele kihalt az egykori Kacsics-nemzetség Folkus-ágának nógrádi vonala. Hedvig (Adviga) az örökségből az erdélyi területeket kapta, mivel férje családjának, a Lossoncziaknak, ott voltak nagyobb birtokai. De emellett megtartotta a somoskői váruradalom felét is, amelyhez ekkor már gömöri falvak is tartoztak. Anna és férje a többi nógrádi javakkal gazdálkodhatott. Azonban túl nagy politikai és gazdasági hatalom kapcsolódott a Szécsényi-birtokokhoz, hogy ne je­lentkezzenek a belőlük részt kérők. Leginkább Szécsényi Tamás egyik leányának utóda, Stibor Kata­lin, Alsóhidai Bánfi Pál felesége tiltakozott gyermekei nevében, és a birtokok felére igényt tartott. Lossonczi Albert és Gúthi Országh János, elkerülendő a hosszú pereskedést, a királyhoz fordultak. A husziták elleni harcokban szerzett érdemeikre hivatkozva kérték, hogy a kezükre jutott Szécsényi-birtokokat új ado­mányként kapják meg. 1461-ben Mátyás király ezt teljesítette, és húsz év múlva újra megerősítette.

Milyen körülmények között élt a falu az új birtokosok alatt?

Az 1400-as évek második felében az egykor Szécsényi Tamás és fia, Kónya Miklós által örökül hagyott területek megcsappantak. Már Szécsényi II. László is adományozott birtokrészeket, jobbágytel­keket familiárisainak, s ezt a későbbi birtokosok folytatták. Szécsényi II. László temetésének napján Gúthi Országh Mihály nádor (János apja) és Lossonczi Albert nógrádi főispán adománylevelet állított ki, melyben a várhoz tartozó Gömör megyei Baratonyt Dreski György somoskői várnagynak ajándékozták, mert Somoskőt sikeresen védte a husziták ellen. Gúthi Országh Mihály később Cered és Baglyasalja egy részét adta köznemesek kezébe. Így került három jobbágyporta a Perkedi és a Lipthay család tulajdonába Baglyasalján. De fo­gyott a birtok eladás, elzálogosítás útján is. Ez nem azt jelenti, hogy a Szécsényi-birtok örökösei elsze­gényedtek volna, hanem azt, hogy új szerzeménye­ik már nem ehhez a birtoktesthez tartoztak, hanem külön családi birtokaikat gyarapították.

Az adózás változása is befolyásolta a birtokok jö­vedelmezőségét. 1329-ben a jobbágytelkekre egysé­ges királyi adót vetettek ki. Később ennek megfizeté­se alól néhány földesúr felmentést kapott. 1460-ban Gúthi Országh Mihály és Lossonczi Albert is elérte, hogy a kapuadót jobbágyaik után nem kellett beszolgáltatni. Azonban a kincstári bevételek jelentő­sen megcsappantak a kedvezmények miatt. 1467-ben az országgyűlés ezt az adónemet – és vele együtt a kiváltságokat is – eltörölte, s minden porta után kötelezően évi 20 dénáros kincstári adót állapított meg, amely alól nem volt felmentés. Ha egy telken több jobbágycsalád is élt, ami általános volt, azok után még 10-10 dénár járt a kincstárnak. Ez, és a földesúri adóterhek azt eredményezték, hogy fel­gyorsult a telkek elvesztésének folyamata, mely már a huszita háborúk időszakában megkezdődött. Segített ebben a szabad költözködési jog, mely sze­rint a földbirtokosnak el kellett engedni jobbágyát, ha nem volt tartozása, és más birtokos földjére akart menni. Majd csak 1514 után veszíti el ezt a lehetőséget a jobbágyság, s attól kezdve lesz röghöz kötött. Minden bizonnyal az 1400-as évek közepére jelentősen előrehaladt Eperjes és Szánastelek lakott jobbágytelkeinek csökkenése.

A hadakozások Nógrádban Mátyás idején is újra és újra lábra kaptak. A király elleni, Vitéz János nevével jelölt összeesküvésben a megyéből Perényi István, Fülek ura is részt vett. 1471-ben több sereg is járt a Zagyva völgyében: először Kázmér lengyel trónkövetelő herceget kísérve, majd Perényi Istvánt megbüntetendő, Fülek ellen. Bár hűséget fogadott Mátyásnak, de hamarosan a környék pusztításába kezdett. Perényi hatalmaskodásai biztosan érintették a Gúthi Országh – Lossonczi birtokokat is. 1483-ban vetett véget ennek Mátyás, amikor a királyi sereg elfoglalta Fülek várát. Egy-egy fegyveres csapat megjelenése általában megpróbáltatásokat jelentett.

Még ha szervezett had keretében voltak, melynek utánpótlása biztosított volt, akkor is kisebb csapa­tok felderítették, „meglátogatták” a környéket. Ha pedig magánháborúkat vívtak a földesurak, a pusz­títás még jelentősebb volt. Mátyás halála után a központi hatalom gyengülésével párhuzamosan újra megszaporodtak a hatalmaskodások. Ezek inkább a kisebb birtokosokat érintették, akik nem töltöttek be fontos tisztségeket, tehát közigazgatási­politikai hatalommal nem bírtak, és nem rendelkez­tek tekintélyt parancsoló fegyveres erővel sem. Azonban a mohácsi csata után, amikor a török még nem jelent meg ezen a területen, általánossá vált a nagybirtokosok közötti háborúskodás is.

A mohácsi csatatéren meghalt II. Lajos után két királya is lett az országnak. Dinasztikus szerződés­re hivatkozva igényt tartott a trónra Habsburg Fer­dinánd. Hívei abban reménykedtek, hogy bátyja, V. Károly német-római császár segítséget ad a török elleni harcokhoz. Ugyanakkor a másik párt – az ún. köznemesi párt – az 1505-ben Rákos mezején tartott országgyűlés határozata alapján, mely kimondta, hogy ha a király örökös nélkül hal meg, idegent nem ültetnek a trónra, Szapolyai János erdélyi vajdát te­kintette királynak. Ennek nyomán megindult a harc a két fél között. Nógrádban eleinte többségben vol­tak Szapolyai követői, de a Habsburgok fegyveres térnyerése – és az új birtokadományozások reménye – többeket Ferdinánd mellé állított. Így Lossonczi István is ezt az utat járta. Megtorlásként Ráskai István, Fülek várának ura elfoglalta a szécsényi uradalmat. Ugyanakkor, kihasználva a zűrzavart a „murányi rablólovag’, Basó Mátyás, a somoskői váruradalom falvait szerezte meg. A birtokok csak 1543-ban kerülnek vissza a Lossonczi-családhoz, mi­kor az örökös nélkül meghalt Ráskai embereitől visz­szafoglalták. Basó ellen, mivel több vármegyében is követett el hatalmaskodást, sereget gyűjtöttek.

Mit jelent a hódoltság?

A török Buda 1541. évi megszállása után igyeke­zett minél nagyobb területre kiterjeszteni ellenőrzé­sét, bár fő célja továbbra is az osztrák birodalom központjának, Bécsnek elfoglalása volt. Így az északi magyar terültek egyre inkább ki lettek téve a törö­kök zaklatásának, támadásának. Tartós megszállás­ra csak akkor rendezkedhettek be, ha elfoglalták a területet védő várakat. Bár ezek többsége nem tudta tartósan megakadályozni a mögöttes országrészbe való behatolást, csak lassítani a terjeszkedés ütemét. A török ellenőrzése alatt álló területek határán lévő várakat nevezték végváraknak, illetve a kisebb meg­erősített helyeket (templom, kúria, kolostor stb.) végházaknak. Utóbbiak tartós ellenállásra nem vol­tak alkalmasak, csak a portyázók elleni rövid idejű védekezésre. A végvárakban gyalogos katonák mellett könnyűlovasok voltak. A védhető terület nagyságát, ezeknek a lovasoknak a száma határozta meg, akik az ellenség utánpótlását veszélyeztették, illetve a megszállt területet ők is nyugtalaníthatták portyázásaikkal. A végvárak feladata az előbbieken túl a környék riasztása volt támadás esetén, ame­lyet többféle módon tettek (dobolás, hírmondó mo­zsár, tűzjelzés).

Főként a már meglévő várakat igyekeztek meg­erősíteni. Nem csak a kőfalak javítását jelentette ez, hanem a palánképítést is. A palánk két sorba levert, vesszővel átfont facölöpökből állt, ezek közé földet döngöltek, majd kívülről agyaggal tapasztották be. Ez olcsó volt, gyorsan elkészült és a kőfalnál jobban ellenállt az ágyúzásnak is, amíg tartott rajta az agyagréteg. Utána viszont könnyen fel lehetett gyújtani. Palánkokkal bővítették a meglévő várakat akkor is, ha a lovasság számát növelték meg. Ezek voltak a huszárvárak. A munkákat a környék la­kosságával végeztették. 1554-ben, törvényben mondták ki, hogy minden jobbágy köteles szemé­lyesen évi legalább hat napot a véghelyeken dol­gozni – 1567-től 12 napot -, és négy porta egy igás szekeret (négy lóval, vagy hat ökörrel) kiállítani. Annyi engedményt tettek, hogy ezt nem aratás vagy szüret idején kell teljesíteni.

A török által elfoglalt várak és a magyar végvárak közötti terület volt a hódoltsági sáv. Itt végered­ményben mindkét fél igyekezett érvényesíteni ha­talmát, de tartósan egyiknek sem sikerült. Az adó­kat természetesen beszedték A török fél általában természetben, magyar részről legtöbbször – a termé­szetbeni behajtás bizonytalansága miatt – a földesúr pénzben követelte a szolgáltatásokat. De ezen túl is folyamatosan zaklatták a falvakat mindkét ol­dalról a végvári katonaság ellátásának biztosítására.

A lakosság, ha tudott, elmenekült. Vagy ideiglene­sen a közeli erdőkbe, nádasokba, vagy véglegesen feladta lakhelyét. Ezeken a területeken egyre na­gyobb teret kapott az állattenyésztés, mivel az állat mozdítható, elrejthető vagyontárgy volt. Az elnép­telenedett falvak földjei elvadultak, több helyen azonban a szomszédos települések lakosai vették művelés alá, idővel saját határukat növelve vele. Több szultáni parancs is foglalkozott azzal, hogy intse a helyi tisztségviselőket a visszaélések meg­előzésére, hisz az elnéptelenedés, elszökés a kincs­tárnak is veszteséget jelentett. Ugyanis a török tisztségviselők jelentős része nem a kincstár által kiutalt pénzben kapta járandóságát, hanem a meg­szállt területeken befolyt adókból. Így, ha csökkent egy-egy birtok adózóképessége, akkor a megfelelő jövedelem biztosítása érdekében a szultán kényte­len volt egy-egy tisztviselőnek növelni a hűbérbir­tokát. Ez azonban a kincstár bevételeit apasztotta.

Nógrád megye, Budához való közelsége miatt, gyorsan a hódoltsági sávba került. 1543 végén már a törökök felperzselték Nagyoroszit, 1544-ben Nemtit, (Karancs)Ságot, Ságújfalut, Mikótelkét, Hartyánt és Kisfaludot is. Ez évben elfoglalták Nógrád, Szanda és Hatvan várát. Ezzel lehetőség nyílt számukra egyrészt az Ipoly-, másrészt a Zagyva-völgyben való terjeszkedésre. Az 1547-ben öt évre megkötött béke csak elhalasztotta a török hódoltság gyors növelését, de nem akadályozta meg. Némi időt azonban adott a veszélyeztetett végvárak megerősítésére. Az országgyűlés rendelte el Ipolyság, Drégely, Szécsény, Buják és Hasznos várak javítását, a védekezésre alkalmassá tételét. 1552-ben újabb nagy támadás indult a magyar kézen lévő területek ellen, melynek egyik célja a nógrádi és honti várak elfoglalása volt. Ellenállásra csak Dré­gelynél került sor Szondi György vezetésével, (Ipoly)Ság, (Balassa)Gyarmat, Szécsény, Hollókő, Buják harc nélkül megadta magát. Két év múlva elesett Fülek és Salgó. A két török vár közé szorult Somoskő nem játszott jelentős szerepet, hisz a kör­nyező települések már a hódoltság részei voltak.

Közel negyedszázadig nem változott a helyzet. 1593-ban az ún. tizenöt éves háború során foglalta vissza Teuffenbach Kristóf kassai főkapitány Füle­ket, Divényt, Kékkőt, a többi nógrádi várat pedig feladta a török. Az Ipolytól délre eső nógrádi terü­letek pusztulását mutatja, hogy az 1500-as évek végére az itt lévő kb. 180 településből már csak 83 volt „élő”. Ezek lakossága is a korábbinak töredéke.

Hogyan alakult a falu sorsa a hódoltságban?

A török veszély növekedésével szükséges volt az adók minél pontosabb beszedése. Ennek érdekében megszaporodtak az összeírások is. 1542-ben két nemes jobbágyportáit vették számba Baglyasalján. Ők valószínűleg a Gúthi Országh család familiárisai voltak, s így kapták ezt a birtokot. Perkedi Mátyás két, Lipthay János pedig egy portát bírt. Ez azonban csak töredéke Baglyasalja jobbágytelkeinek. Hét év múlva, 1549-ben továbbra is három az adózó porta, de mellette hat elhagyott, azaz puszta jobbágytelek, valamint két újonnan telepített található. Utóbbit azért különböztetik meg, mert egy ideig nem adó­zott, hanem az állam felé a kötelezettségeket a telepí­tő nemes teljesítette. Az egyik újonnan telepített te­lek valószínűleg meg is maradt, mert 1552-ben már négy portát vettek föl az adólajstromba. Tehát, eb­ben az időszakban, a határban ténylegesen 11 telek található. Az 1500-as évek közepén, egy telken álta­lában három, öt főből álló jobbágycsalád élt. Ha ezekkel számolunk, Baglyasalja lakossága 1549-ben 50 körül lehetett. Az összeírás alapján ekkor nem so­rolták be a somoskői váruradalomba. A Lossonczi­birtokok közül Somosújfalu, Vendégi, Óbást, Hideg­kút és Baratony puszta tartozott oda.

Az 1552-es török terjeszkedés nyomán az egész környék hódoltság alá került, a területet a szécsényi szandzsákba osztották be. Hamarosan megjelentek a török összeírók, akik számba vették a várható jövedelmeket. Ez alapján döntötték el, hogy melyik település marad kincstári kezelésben (hász-birtok), és melyiket fordítják különböző tisztségviselők ja­vadalmazására (tímár- vagy ziámet-birtok). Név szerint sorolták föl a családfőket: Nagy Benedek, Varga Pál, Bika (Buda!) Lőrincs, Simon Lőrincs, Bika (Buda!) Dijenős (Dénes), Kovács Petri (Péter), Simon Mihaál (Mihály), Nagy Berta (Bertalan), Kis János Benedek, Bika (Buda!) Mátyás. Későbbi ösz­szevetések alapján meg kell jegyezni, hogy a török összeírók rosszul jegyezték le, eltorzították Bikára a Buda nevet. A tíz családfő közül azonban csak nyolc rendelkezett földterülettel, kettő csak házzal – azaz zsellér volt -, ami után kapuadót kellett fizet­ni. A falu lakossága tehát 40-45 fő körül lehetett. 1570-ben a falu a hatvani szandzsákhoz tartozott. Az adóösszeírásban ekkor már csak négy családfőt tün­tettek föl: Buda Lőrinc, akivel egy háztartásban la­kott Márton fia, Simon Lőrinc és fia Lőrinc, Sziget Mihály, valamint Kós Antal. Kapuadót is csak a négy háztartás után vetettek ki. A két névsorból arra következtethetünk, hogy másfél évtized alatt drasz­tikusan, felére csökkent a lakosság száma. Azonban fenntartásokkal kell kezelni ezt. A kutatók egyéb források összevetésével kimutatták, hogy a hatvani szandzsák összeírása erősen torzított. Az akkori szandzsákbég, Mahmud, úgy íratta össze a szultáni udvar által pénzben meghatározott éves jövedelmét biztosító birtok-együttest, hogy abba minél több település kerüljön. Ezért sok falunál kevesebb bevé­telt számoltak el a korábbinál. Többek között Salgó­tarján esetében közel a felét a ténylegesnek. Feltéte­lezhetjük, hogy Baglyasaljánál is hasonló volt a helyzet, mert míg 1554-ben 2000 akcséra becsülték az adóbevételt, addig 1570-ben – összeadva a kirótt tételeket – csak 850 akcséra, bár 820-at írtak be. (Öt­ven akcse felelt meg egy magyar forintnak az 1500-as évek közepén.) Így a bég pénzösszegben meghatáro­zott éves jövedelmének csak kétharmadát tették ki az összeírt települések adói. Kiegészítésként a szul­táni hász-birtokból még megkapta Pásztó adóját is.

Miből gyanítható – az összeírások pontatlanságát is figyelembe véve -, hogy a lakosság pusztulása nem volt olyan nagyarányú. Tegyük egymás mellé az 1554. és az 1570. évi összeírások adónemeit (az összegek akcséban szerepelnek):

Adónem.	1554	1570	Adónem.	1554	1570
kapuadó	500 (10 db)	200 (4 db)	báránytized	–	75 (5 db)
búzatized	1000 (100 kile = 2565 kg)	216 (18 kile = 461,7 kg)	lencsetized	–	5
sertésadó	50 (25 db)	20 (10 db)	borsó- és babtized	–	6
kétszerestized	250 (50 kile = 1112,5 kg)	90 (15 kile = 333, 75 kg)	káposzta-és répatized	–	7
széna (és tüzifa) tized	100	100 (1 ház­tartás 25 akcse)	fokhagyma és vereshagyma	–	5
méhkastized	20 (10 kas)	47 (24 kas)	len-és kendertized	–	45
mennyasszonyi illeték	30	16	csősztartási adó	–	8
büntetéspénz	50	10	Összesen	2000	820 (850)

Elsőre szembe tűnik, ho 1570-ben hét új adó­nem került be az összeírásba. Többségük „konyha­kerti” növényekből fizetendő tized. (Mennyiségüket megközelítően sem tudjuk megítélni, mivel egység­nyi árukra – a gabonaneműekkel ellentétben – nincs forrás.) Ezzel párhuzamosan a gabonatermelés jelentősen visszaesett: búzából a korábbi ötödére, kétszeresből harmadára – ha hinni lehet az össze­írásnak. Azt mutatják ezek, hogy a falu gazdálko­dásában jelentős átalakulás ment végbe. Több korábban telkes jobbágy is feladta a szántóföldi gabonatermesztést. A „konyhakerti’ növényeket ugyanakkor nem a házhoz kapcsolódó kertekben termelték, mivel akkor nem kellett volna tizedet fizetni utána. Az 1570. évi összeírás bevezető részé­ben, mely a jogszabályokat foglalta össze, a követ­kezőképp fogalmaztak: „Ha egy rája [nem moha­medán vallású] konyhakertjében személyes fogyasz­tásra petrezselymet, tárkonyt és más zöldséget termel, azokért nem kell semmit fizetnie. De ha piacra termel, az eladott zöldségfélékből és a bosztán-kertből tizedet tarto­zik adni.” A nagy mennyiségű, piacra termelést mu­tatja, hogy szerepel a csősztartási adó is. A növé­nyeket valószínűleg egykor szántóföldnek használt pusztatelkekből kihasított földdarabokon, vagy új irtásokon termesztették. Főként igaz lehetett ez a kenderre. A gazdálkodás átalakulásának másik iránya az állat-, elsősorban a juhtartás jelentőségé­nek növekedése. (Bár feltűnő a méhkasok számá­nak másfélszeres gyarapodása is.) Ehhez kapcso­lódhat, hogy a kétszeres – mely név alatt foglalták össze az árpát, rozsot, zabot – termelése nem olyan nagymértékben zuhant, mint a búzáé. A változáso­kat a korábban már említett folyamat – miszerint a jobbágyok egyre inkább a könnyen mozdítható, menthető vagyontárgyakra helyezték a hangsúlyt a hódoltságban – első jeleként értékelhetjük. Mind­ezekhez hozzá kell tenni, hogy az volt adóképes, aki 300 akcsét meghaladó ingósággal rendelkezett. Általában ezt azok érték el, akik a ház és szántóföld mellett egy pár ökörrel is bírtak. Tehát ha nem volt ennyi vagyon, nem vetették ki az ún. dzsizje-adót, s személy szerint az összeírásokban sem jelentek meg. Természetesen a fentebbiek nem azt jelentik, hogy a lakosság száma nem apadt. Felhívják a figyelmet erre a hatvani szandzsák defterének (összeírásának) bevezetőjében is: „Jelentették a Fé­nyes Portának, hogy ‘az emírek, tisztségviselők és szpá­hik a jogokat és törvénykezéseket megszegve, a jogsza­bályok és szultáni rendelkezések ellenére kizsákmányolják a rájákat: fizetés nélkül elveszik a rája élelmét, tüzifáját, szénáját, vaját, mézét, pásztormány-tinóját, fejőstehenét, ökrét és juhát, télen prémet sarcolnak tőlük; a rájákat lovas kocsijaikkal, ökrös szekereikkel kényszerítik öt­hathónapos élelemszállító utakra, házaikban mindenféle szolgáltatásokat követelnek; ha a meghalt rájának nincs rokonsága vagy más hozzátartozója, gyerekeit a földesúr árván maradottként elviszi és fogva tartja, háztartását és barmait eladja, vagy megtartja saját magának. Összefog­lalva: az ilyen elviselhetetlen kötelezettségek lehetetlenné teszik a ráják életét, és gyakran a falujuk elhagyására kényszerítik őket.’ Ezért mostantól kezdve ilyenféle köte­lezettségeket ne rójanak a rájákra, semmiféle formában ne zaklassák és sanyargassák őket, hanem hagyják, hogy békességben vessenek és arassanak.” A beglerbég fel­adatává teszi, hogy az elkövetőket megbüntesse, hogy az „elrettentő példaképül” szolgáljon a többiek­nek. A lakosság életének és javainak bizonytalan­ságát növelte a magyar és török végváriak állandó portyázása, mely az útba eső települések feldúlásával, felégetésével járt. Ebben az időben semmisült meg a környéken Mikótelke, Kisfalud, Kotyháza, Szőrös, Zagyva, Vendégi, Salgó falu, illetve váltak lakatlanná Karancsapátfalva, Somoskőalja, Pálfalva stb.

Milyen volt a falu helyzete a tizenöt éves háború után?

Annak ellenére, hogy a somoskői uradalom a hó­doltság része volt, a birtokadományozásoknál szá­mon tartották. Az egykori Szécsényi-birtokot öröklő két család közül férfiágon először a Gúthi Országh halt ki az 1560-as években. Utolsó tagjának, Kristóf­nak, aki országbíró és a megye főispánja volt, két le­ánytestvére maradt. Ilona halála után Borbála, Enyingi Török Ferenc felesége jelentette be igényét az örökség­re. Miksa király összességében 24 ezer magyar forin­tért teljesítette is a kérést 1569-ben. A birtokok felsoro­lásában Somoskő „castrum”, (Somoskő)Várallya, (Somos)Újfalu, Lapujtő, Baglyasalja, Vendégi, Cered, Hidegkút és Óbást szerepel a környékről, de nem teszik hozzá, hogy fele arányban. A birtokba ikta­tás, jelképesen, Sirok várában történt, hisz a kapott birtokok nagy része a hódoltságban feküdt.

Időközben azonban a másik öröklő család, a Lossonczi is, kihalt fiúágon. Lossonczi István, Te­mesvár főkapitánya, 1552-ben, a vár védelmében esett el. Halála előtt azonban fiúsítatta és örökösévé tette meg két lányát, Fruzsinát és Annát. Előbbi az erdélyi, utóbbi a nógrádi részeket kapta. Lossonczi Anna 1593-ban olyan végrendeletet készíttetett, melyben minden birtokát második férjére, Forgách Zsigmondra hagyta. Halála után ebből származott a bonyodalom, mert első házasságából származó lánya és a királyi kamara is követelésekkel lépett fel. Ezért 1596-ban – a nógrádi területek visszafog­lalása után – elrendelték a birtokok összeírását.

Baglyasalján négy egész telket találtak, melye­ken Buda Balázs, Buda Mátyás, Kiss Antal és Buda György gazdálkodott. Emellett házzal rendelkezett Kiss Mátyás, Nagy Simon és Sebestyén Mihály. Utóbbiak bizonytalan nagyságú (és jogállású) te­lekkel bírhattak. Ha összevetjük a négy évtizeddel korábbi névsorral, azt látjuk, hogy a Buda, Kiss és Nagy család folyamatosan (vagy ha az 1570. évi összeírást is elfogadjuk, akkor kis megszakítással) Baglyasalján élt, még ha egyikük-másikuk megvál­tozott vagyoni viszonyok között is. A Lossonczi­birtokon belül egyébként a jobbágyok szabad köl­tözködése régi szokásjog volt. A földesúrnak gabo­nából adtak kilencedet, és a jobbágy által a föld használata fejében fizetett pénzösszeget, cenzust, telkenként évente kétszer 16-16 dénárt. Az egyéb terhek megváltása fejében (taksa) hat forintot fizet­tek. (Arra vonatkozóan nincs adat, hogy ez koráb­ban mennyi volt.) Az 1600-as évek elején a Lossoncziból Forgáchhá lett birtok három egész jobbágytelekkel, két zsellérrel és öt házhellyel ren­delkezett. Tehát közel hat évtized alatt összességé­ben a felére csökkent a falu gazdasági ereje.

Az uradalmi rész mellett azonban a faluból még középnemesek is részesedtek több mint száz éve. Még Gúthi Országh Mihály adott jobbágytelkeket a Lipthayak és Perkediek kezére. Utóbbi birtoklását nem lehet nyomon követni az 1550-es évektől. Vi­szont 1580-ban Mocsáry György és Gergely jelentett be igény több, korábban a Lipthayak tulajdonában lévő birtokra, mivel a család „Geregei” ága kihalt. Többek között Liptagerge, Közép Haláp, Baglyasalja, Kazár részeire és még három pusztára. Rudolf királytól ezt meg is kapták adományként. Baglyasalján két jobbágytelek volt 1549-ben Lipthay János és Gáspár kezén. Ez a „porció” az 1600-as években házassági kapcsolatok révén öröklődött. Mocsáry György lányának férje Aszalay Ferenc volt, s az ő gyermekük, Erzsébet révén került Iványi Fekete László birtokába. 1662-ben minden bizonnyal – legalább az egyik telek – „megszállott” volt, mert egy határvitában felvett jegyzőkönyvben olvashatjuk: „Kysh Miklós Baglyos allyon lakozó Fekete László Uram eő Kegelme Jobbágya”. A 40 év körüli tanú arra hivatkozik, hogy az elmondottakat „Néhai] Budai Gergelytül, ki ugyan Baglyas allyon lakott, az ki száz esztendős emberis volt, hallotta szájából.” Ter­mészetesen a száz esztendő túlzás. A korszakban az átlagéletkor 40-50 év volt, hisz az állandó, kisgyerek­kortól tartó megfeszített munka mellett számos egyéb veszély (járvány, hadjárás) is fenyegette az embereket. Ezért a 60 évesnél idősebbek már na­gyon öregnek számítottak.

A magyar várak 1590-es évek közepén történt visszafoglalása nem jelentette azt, hogy megszűnt a török fennhatóság. Már 1600-ban újra Szécsény és Fülek környékén hajtották be az adót a törökök. 1626-ban a vármegyétől béketárgyalásokhoz kér­tek adatokat. Ebből kiderült, hogy Salgótarjánt és környékét az egri török és a hatvani bég is rend­szeresen sarcolta, olyan követelésekkel álltak elő, melyeket korábban nem kértek. 1632-ben pedig arról panaszkodnak a tarjának, hogy kénytelenek megszökni, mert nem bírják a török adóztatását tel­jesíteni. Erre mutatnak a magyar dicalis összeírások is. Ezek az egy portára jutó állami adókat vették számba. Míg korábban egy adóporta megfelelt egy jobbágyteleknek, a pusztulás miatt 1609-ben módosí­tották a számítás alapját. Ekkortól négy jobbágy, vagy 12 zsellérháztartást vettek egy dicanak.1635-től azt is meghatározták, hogy teljes értékű jobbágynak az minősül, aki 4-6 ökrös ekével rendelkezik. Baglyasalja adóképességét 1647-ben fél portának ítélték meg. Bár nem tudjuk a számítás részleteit, de az előzőek alapján legfeljebb két jobbágy ren­delkezhetett az alapul vett szántóerővel. Összeha­sonlításként: Karancsalja és Somosújfalu háromne­gyed, Salgótarján egy és háromnegyed, Etes pedig két adóportával bírt. Pálfalvát nem említik. Közel másfél évtized múlva, 1661-ben további csökkenést regisztráltak. Baglyasalja adóereje már csak negyed porta, de a környező településeknél is az előző felé­re esik vissza az adóképesség. Pedig a lakosság számából nem ez következne. 1674-ben az eszter­gomi érsekség nógrádi főesperességének falvaiban egyházlátogatást (canonica visitatio) tartottak. Az egyes plébániáknál feltüntették a hívek számát is. A salgótarjáni templomhoz Zagyva kb. 89, Baglyasalja kb. 65, és Somosújfalu kb. 283 lakossal tartozott.

Miért kellett új helyre települni a falunak?

1688-ban Ordódy Zsigmond nógrádi főesperes vizi­tálta kerülete plébániáit. Az eredmény lesújtó volt. A környéken Lapujtő, Karancsalja, Somosújfalu, Sal­gótarján, Kisterenye, Kazár esetében a templomot és a parókiát teljesen néptelenül találta, több helyen azt volt kénytelen feljegyezni, hogy a falunak csak a helye maradt meg. A nagyarányú pusztulás 1682 nyarától indult meg. Ekkor Thököly Imre az elbo­csátott végváriakból és hajdúkból verbuválódott kuruc seregével, valamint Ibrahim budai pasa tö­rök és tatár segélyhadaival Fülek várának elfogla­lását tűzte ki célul. A közel három hetes ostrom alatt a segélyhadak a környék több falvát megsar­colták, felégették. Az életben maradottakra a kö­vetkező évben újabb hadjárás várt, amikor Sobieski János serege foglalta el a török által megszállt nóg­rádi várakat. S mint lenni szokott, a nagyszámú katona megjelenése magával hozta a járványokat. 1684-ben pestis pusztított Nógrádban. A többszörös csapás következménye, amit a nógrádi főesperes ezen a vidéken talált. Baglyasalja is ekkor vált la­katlanná.

A falu nagy része ekkor már zálogban volt. Az 1670-es években a pénzhiány miatt gróf Forgách Ádám kötötte le a somoskői uradalmat a Battik csa­ládnak. A zálogbirtok öröklődését Forgách Ádám fiai támadták meg, mivel ahhoz a Nógrádot uralma alatt tartó Thököly Imre hozzájárulását kapták a Battikok. A két Forgách fiú, Ádám és Simon, Thököly megyé­ből való kiszorulása után, apjuk királyhűségére hi­vatkozva I. Lipóttól a zálogbirtok visszaadását kérték. A király 1686 elején adománylevéllel, mint örökös tulajdonosoknak, teljesítette is ezt. Azonban a testvé­rek is a pénztelenséggel küzdöttek, és az 1690-es évek elején fokozatosan ismét a somoskői uradalom elzá­logosítására került sor. A kölcsönadó most Kajali Pál volt, aki a megye tehetős köznemesei közé tartozott. (Egyetlen lányát Ráday Pál, később II. Rákóczi Ferenc kancellárja, vette feleségül, s örökölte apósa halála után a zálogbirtokokat.)

Sem a birtokosoknak, sem a zálogban bíróknak nagy hasznuk nem volt, legalábbis Baglyasalja föld­jéből. A dicalis összeírásokban vagy „totaliter deserta” (teljesen néptelen) bejegyzés szerepel a neve mellett, vagy fel sem vették a jegyzékbe az 1690-es évek kö­zepéig. 1695-ben jelent meg újra, ekkor három job­bágytelket, négy pusztatelket számolnak össze, de csak egy jobbágyot és négy zsellért. Fél dicat róttak ki ekkor a falura. A „colonus”-t név szerint is ismer­jük: az Almágyból származó Andó István.

Hogy került ide? Még 1665-ben Ludányi Bay Mi­hály az egri káptalan előtt „szükségból, kiváltképen pedig azért, mert akarván magamnak közelebb való jószágokat szerezni” a Gömör megyei Almágyban lévő részeit, valamint „Egy hazas alias Kis Hartyan egész pusztát Nógrád vármegyében, mely praediumhoz vagyon Sos Hartyan nevő faluban az meg írt Nógrád vármegyében levő két jobbágy, kik az el pusztulás miatt mentek oda lakni, és ez mai napig is azon puszta praediumnak földit élik” minden tartozékával zálogba adta Iványi Fekete Lászlónak és feleségének. Bár az ügyletet 12 évre kötötték, de nem váltották ki. Így történt, hogy 1682-ben „Nemes Ivany-i Fekete Eörzsebet asszony” szintén az egri káptalan előtt férje, Vay Ádám „ke­serves rabságát” tekintve (akit mint Thököly hívét, Bécsben tartottak fogva), valamint a Mocsáryakkal való perlekedést lezárva, minden vagyonát férjére és törvényes maradékaira ruházta át. A felsorolás­ban többek között szerepel egy füleki ház, az almágyi és baglyasaljai „porció” és a kishartyáni puszta. 1690-ben a vármegyénél tiltakozott amiatt, hogy többek között baglyasaljai és kishartyáni bir­tokszomszédjai ezeket a prediumokat, lakatlan he­lyeket, használják (fát vágnak, kaszálnak, mézeltet­nek stb.), s ezért nem fizetnek neki semmit. Kérte, hogy tiltsák el ezektől őket. Valószínűleg ismétlődő esetről volt szó, s ezért döntött úgy, hogy mint ko­rábban a Bayak, ő is egy almágyi jobbágyát a lakat­lan helyre küldi. Szerződést kötöttek – értesülünk egy 1696-os feljegyzésből -, amelynek teljesítésére Andó István esküt tett. E szerint a régi, elhagyott helyen felvállal három jobbágytelket művelésre, három „calcaturá”-ban (nyomásban), amelyek egyenként kilenc mérő gabona vetésére alkalmasak. Addig nem törhet föl más földet, míg ezt rendbe nem tette. Ugyanebből az évből egy összeírásban az szerepel, hogy egy major van Baglyasalján, ahol egy almágyi jövevény esküje szerint hat nyomást művel, melyekbe összesen 44 és egynegyed mérő magot vetett. 1697-ben – a megváltozott számítás alapján – csak a jelenlévő személyekre vetnek ki állami adót, viszont a következő évben már nem szerepel Baglyasalja az összeírásban.

De 1698-ból van más forrásunk: „Salgá vár egykor Balassa Bálint gróf tulajdonát képező birtokainak összeírása és értékének felbecsülése, amit a magyar kamara megbízásá­ból Borchiczky László, besztercebányai harmincados 1698. december 1-tót december 18-ig, faluról-falura járva készí­tett.” Ebből megtudjuk, hogy a salgótarjániak is há­rom nyomásban művelik a földjeiket, s az urasági földbe 40 köböl gabonát vetnek. Baglyasalját is emlí­tette, mint elhagyott helyet. Megállapította, hogy nincs nagy kiterjedésű földje. Ezt a salgótarjániak művelik felesbe, de az ebből származó jövedelmet nem tudta felbecsülni. Úgy tűnik Andó István kísérle­te, hogy életet leheljen a régi faluba, három év alatt kudarcot vallott. A birtokosok, hogy a megkezdett munka mégse vesszen kárba, megegyezhettek a sal­gótarjániakkal a művelés folytatásáról. A következő évben megismételték a felmérést. Az összeírók Baglyasalját és Vendégi pusztát elhagyott helynek találták még mindig. S ezután hosszasan egyéb hiva­talos felmérésekben sem szerepelt a falu. Újra csak 1709-ben tűnik föl, de a kivetett állami adó nagyon csekély. Ekkor már az új helyen folyik az élet. Az átte­lepülés tehát az 1700-as évek legelején történt. Nem sokkal később Radványi Ferenc, a vármegye jegyzője, sorra járva a településeket, Baglyasaljára is eljut. Kis falucskának látta, melynek népe „kenyerét szegényes eredménnyel szerzi.” A várról is írt, s megjegyezte: „va­laha falu is tartozott hozzá, de mivel e hely erősen veszé­lyeztetett volt a katonai beszállásolások szempontjából, ennek elkerülése céljából az egészfalu a szomszédos völgybe vándorolt át.”

Felhasznált források, forráskiadványok

Nógrád Megyei Levéltár IV. 1/b. Nógrád várme­gye nemesi közgyűlési iratai

Nógrád Megyei Levéltár IV. 7/b. Dicalis összeírá­sok

BAYERLE Gusztáv: A hatvani szandzsák adóössze­írása 1570-ből. Hatvan, 1998. (Hatvany Lajos Múzeum. Füzetek 14.)

FEJÉR György: Codex Diplomaticus Hungariae VIII/1. kötet (1301-1316), VIII/IV. kötet (1335­1342). Buda, 1832.,1852.

MAKSAY László (szerk.): Magyarország birtokvi­
szonyai a 16. század közepén. Budapest, 1990.

MARSINA, Richard – KUSIK, Michal (szerk.): Urbare feudálnych panstiev na Slovensku I. (XVI. storocie). Bratislava, 1959.

NAGY Imre (szerk): Anjoukori Okmánytár II. kötet (1322-1332). Budapest, 1881.

SUGÁR István: Az Egri Káptalani Hiteleshely nóg­rádi vonatkozású iratainak regesztái 1378-1700. Salgótarján, 2001.

TÓTH Krisztina: A Nagy Nógrádi Főesperesség 17. századi katolikus egyházlátogatási jegyzőköny­vei. Szécsény, 2004.

VARJÚ Elemér (szerk.): Oklevéltár a Tomaj nem­zetségbeli Losonczi Bánffy család történetéhez I. kötet (1214-1457) Budapest, 1908.

VASS Előd: A szécsényi szandzsák 1554. évi adó­összeírása. Nógrád Megyei Múzeumok Évköny­ve XVIII. Salgótarján, 1993.

WENZEL Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár VIII­XI. kötet. Budapest, 1870-1873.

Felhasznált irodalom

BÁRTFAI SZABÓ László: A Hunt-Paznan nemzet­ségbeli Forgách család története. Esztergom, 1910.

BÁRTFAI SZABÓ László: A sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi-család története I. kötet (1252-1732). Budapest, 1911.

BELITZKY János: Bevezetés. Vidékünk népei a honfoglalás előtt (kézirat) Nógrád Megyei Levél­tár XXXI.1.

BELITZKY János: Lossonczi Anna somoskői, szécsényi, gácsi uradalmainak 1596. évi össze­írása. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VI., Salgótarján, 1980.

BELITZKY János: Nógrád megye története 896-1849. I. kötet, Salgótarján [1974.]

BELITZKY János: Salgótarján története. Salgótarján, 1972.

CSÁNKI Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. I., Budapest, 1890. DORNYAY Béla: Salgótarján  történetéhez. Salgó­tarján, 1928.

ENGEL Pál: Honor, vár, ispánság (Tanulmányok az Anjou-királyság kormányzati rendszeréről). Századok 116. évf.1982.5. szám

FELD István: Jelentés a salgói vár 1981-83. évi régé­szeti feltárásáról. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve X., Salgótarján, 1984.

FÜGEDI Erik: Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon. Budapest, 1977. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 82.)

GAJZÁGÓ Aladár – PATAY Pál: Nógrádi várak története (kézirat). Kubinyi Ferenc Múzeum Adattára 142-89.

GENTHON István (szerk.): Nógrád megye műem­lékei. Budapest, 1954.

GYÖRFFY György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza II. kötet D-GY, IV. kötet L-P. Budapest 1987., [1998.]

GYÖRFFY György: István király és műve. Buda­pest, 1977.

KARÁCSONY János: A magyar nemzetségek a

XIV. század közepéig. Budapest, 1900.

KISS Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára.

Budapest [1997.]

KRISTÓ Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Budapest, 1988.

KRISTÓ Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Budapest, 1986.

KRISTÓ Gyula: Csák Máté tartományúri hatalma. Budapest, 1973.

KRISTÓ Gyula: A feudális széttagolódás Magyar­országon. Budapest, 1979.

KRISTÓ Gyula: A vármegyék kialakulása Magyar­országon. Budapest [1988.]

KRISTÓ Gyula (főszerk): Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Budapest, 1994.

KRISTÓ Gyula-MAKK Ferenc-SZEGFŰ László: Adatok „korai’ helyneveink ismeretéhez I-II. kö­tet. Szeged, 1973. (Acta Historica Tomus XLIV.)

MAKKAI László: Nógrád megye története 1848-ig. In.: Nógrád megye műemlékei. Szerk: Genthon István. Budapest, 1954.

NAGY Iván: Magyarország családai czimerekkel ésnemzedékrendi táblákkal. Pest, 1857-1868. NAGY Iván: Nógrádvármegye története az 1544-ik évig. Balassagyarmat, 1907.

PÁLMÁNY Béla: Hol épült Sztrahora vára? (A Kacsics nem Illés ága XIII. századi várépítési és XIV. század eleji történetük néhány kérdéséről). Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. Salgó­tarján, 1985.

PÁLMÁNY Béla: Nógrád megye nemességének átrétegződése (1542-1848) Századok 119. évf. 1985. 1 szám

PÁLMÁNY Béla: Nógrád vármegye újratelepíté­se, benépesülése és az agrártermelés fellendü­lése a török kiűzése után 1683-1728. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV., Salgótar­ján,1988.

PÁLMÁNY Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663-1703). Nógrád Megyei Múzeumok Év­könyve XIL, Salgótarján, 1986.

REISZIG Ede: Nógrád vármegye története. In: Nógrád vármegye (Magyarország városai és vármegyéi). Szerk. Borovszki Samu. Budapest, [1911.]

SIMON Zoltán: A várak szerepének változása a középkori Nógrád megyében. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV., Salgótarján, 1988.

SZABÓ István: A magyar mezőgazdaság története a XIV. századtól az 1530-as évekig. Budapest, 1975. (Agrártörténeti tanulmányok 2.)

SZAKÁLY Ferenc: Magyar adóztatás a török hó­doltságban. Budapest, 1981.

SZÁNTÓ Imre: A végvári rendszer kiépítése és fénykora Magyarországon 1541-1593. Budapest, 1980.

A közölt képek – a tagosítási térkép és Dr. Nyíri László felvétele kivételével – a Nógrádi Történeti Múzeum fényképtárában találhatók.

Utószó – avagy „Az utolsó szó jogán.”

Baráti Körünk a létrehozását és működését meg­határozó dokumentumunkban, az Alapszabályban kiemelt helyen szerepel a múlt feltárásának és át­örökítésének vállalása. A szándék megvalósításához szakemberek segítségét kértük. Munkánk kezdetén az 1800-as évek közepéig, a bányászkodás kezdetéig vezetett vissza emlékezetünk.

Helytörténeti kutatómunkánk első eredményeit a Baglyasi Füzetek „Vár alatt, bánya fölött” című kö­tetben Cs. Sebestyén Kálmán összegezte. Az Ő kuta­tásai és írása fordította figyelmünket településünk régmúltja felé. Azóta – vagyis 1998-tól – folyik a ku­tatómunka, amelynek eredményeit adjuk most köz­re. A szerző, így nyilatkozik, a több mint évtizedes munkáról:

„A kötet szerkesztője azt kérte, hogy néhány szóban írjak a témához való viszonyomról.

Egyszerű lenne – napjainkban igen elterjedt szó­használattal – azt mondani, hogy „kihívás” volt a témával foglalkozni, s milyen sok új és érdekes problémával találkoztam. Azonban ez nem igaz abból a szempontból, hogy többségük már egy év­tizeddel ezelőtt is előkerült. (Egyébként sem árt, ha az ember ilyen távolságból előveszi munkáit, s kicsit megbírálja azokat. Biztos talál olyan pontokat, me­lyeket másképp értékel, vagy finomít idő teltével.)

Akkor a cél az volt, hogy láthatóvá tegyük azt a hidat, mely a múltból a jelenbe vezet, felmutassuk a pilléreket. Nem volt hely arra, hogy mellékszálak­nak tűnő problémák beemelésével eltereljük az olvasó figyelmét a főbb események láncolatáról.

Eltereljük, hisz az történt volna, ha – mint itt – megszakítjuk a folyamatot, elidőzünk egy-egy problémánál, igyekszünk hátterét bemutatni. Nem véletlen, hogy a fejezetek egyben kérdéskörök a jelen történeti leírásban. Műfajilag nem tudom jobban meghatározni. Eredetileg esszészerű írás­nak indult az egész, majd szűrőkön keresztül ki­szorultak belőle azok az inkább megérzésen ala­puló elemek, megállapítások, melyek ingatag lá­bakon álltak, bár az egyéni logika szerint illesz­kedtek a sorba.

Úgy gondolom, ezek alapján a „témához való viszony” egyik része: az évtizede függőben maradt kérdésekre valamiféle, lehetőleg a történeti hűség­hez közelítő választ adni.

S ebből adódik a másik fele is: a történeti hűség­hez közelítő válasz, amely nem vitathatatlan, téve­déstől mentes. Részben maguk a tények is „lyuka­sak”, mozaikkockáik sokszor nem illeszkednek egymáshoz. Másrészt pedig Nógrád korai történe­tével Belitzky Jánosnak az 1970-es évek elején meg­jelent összefoglaló műve óta kevesen foglalkoztak. Miközben országos szinten sok olyan kérdésben is új szempontok merültek föl, melyeket már megol­dottnak véltek. Nógrádban ezek vizsgálata, végig­gondolása még várat magára.

Tehát, tekintsék ezt az írást egy olyan kísérlet­nek, mely megállapításaiban vitatható, de remélhe­tőleg nem áll messze az évszázadok homályából kibontható történeti hűségtől.”

A mozaikkép összeállt, s alkalmas arra, hogy segít­se felidézni a múltat, környékünk, városunk kezdeteit. Mindannyiunk okulására, a jövőépítés alapjaként.

a Szerkesztő

A füzet megjelenését támogatta:

Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata
Nógrád Megye Önkormányzata
Nógrád Megyei Levéltár
Nógrádi Történeti Múzeum
„Baglyaskő” Idősek Otthona
Baglyaskő Közhasznú Alapítvány
Belszervi Betegek Salgótarjáni Egyesülete
Sréter Ferenc Népfőiskolai Egyesület
Angyal János, Bencze Péter,
Dudás József, Dr. Simonyi Sándor,
Eötvös Mihály, Korponai Tamás,
Kupcsulik József, Márton Lajos,
Nándori Ferencné, Szabó Pál,
Szilasi Andrásné, Takács György,
Tolnai Sándor, Valiskó Ferenc

Szerkesztette: Szilasi András

Címlapterv:
Birkás Babett, Moravszki András

Felelős kiadó:
Báti Jánosné, Baglyasalja Barátainak Köre elnöke

Készült:
a Polár Stúdió nyomdaüzemében, 750 példányban

ISBN 978-963-88823-0-1
ISSN 2061-6503