– Amíg az édesapja katonáskodott, kire maradt a hentesbolt? – Anyám vitte tovább az üzletet, mert élnünk kellett. Én már nagyobbacska lány voltam, de az öcsém még kiskorú. Közben megkérték anyámat, hogy vállalja el a bányaszék vezetését, amely ott volt a magazin épületében. Mikulik Guszti bácsit adták mellé. Ő vágott, anyám mérte a húst, én meg a pénzt szedtem. Elég jól boldogultunk, csakhogy a háború után a pénzünk semmivé lett. Nagyon nehezen, de újraindultunk a saját üzletünkkel. Volt Salgótarjánban a Karancs utcában egy fiatal hentes, Holubnak hívták. Tőlük kaptunk egy fél disznót és egy negyed marhát. Látta kétségbeesett helyzetünket és azt mondta: ha majd pénzünk lesz, fizetünk érte. – Gondolom, ezután is elkelt a segítség az édesanyjának? – Igen, hiszen másra nem számíthatott. Salgótarjánba jártam a Chorin Ferenc Gimnáziumba. Reggel megraktuk a nagy kosarat hússal és vittem a tisztisorra Dubovszkyékhoz, Sinkovicsékhoz, Császárékhoz, Martinyékhoz. Az utolsó házban Almásiék laktak. Náluk hagytam a kosarat és amikor hazafelé jöttem aziskolából, felvettem a másnapi rendeléseket. A negyedik osztályt már nem is kezdtem el, anyámnak segítettem a boltban. Dolfi, az anyám öccse, aki apámtól leste el a mesterséget, leszúrta a disznót és ment a bányába. A többi munka ránk maradt, úgy dolgoztunk anyámmal, mint a férfiak – Akkor ment az üzlet? – Elég jól. Gyorsan vissza is fogták azt az ellátást, amit anyám és az öcsém kapott apám után. Arra hivatkoztak, hogy megvan a megélhetésünk. Aztán 1952-ben se szó, se beszéd elvették tőlünk az üzletet. Egyetlen fillért sem kaptunk érte. Alig pakoltunk ki, már benne is volt a fodrászüzlet és öt évig ott is maradt. Akkor anyám azt mondta az öcsémnek: fiam, ha azt akarod, hogy a lakást ne adják oda újra másnak, bontsd el a bejárót, a kirakatot és rakj a helyébe egy ablakot. Akkor már azt beszélgették, hogy talán cipészt költöztetnek oda. Egyetlen éjszaka alatt elbontottunk mindent. Az öcsém ma is abban a házban lakik. – Az édesanyja sokat próbált, dolgos asszony volt. Mihez kezdett ezután? – Egy darabig dolgozott a földdel, mert nemcsak a régi öregek, ő is ragaszkodott ahhoz a kis birtokhoz, amit megörökölt. Egyszer aztán gondolt egyet, elment Salgótarjánba a kiskereskedelmi vállalat központjába gondnoknőnek. Tíz évig volt ott, kapott 600 forint nyugdíjat. – Közben a gyermeklányból nagylány lett, férjhez ment. – Igen, Szolnoki Péterhez. A férjem állatorvosnak tanult, két évet el is végzett, amikor bevitték katonának. Leszerelt, s folytatta a tanulmányait, de egy év után eltanácsolták az egyetemről… – Miért? Nem felelt meg a követelményeknek? – Dehogyis nem! A származása nem tetszett. Az édesapja a falu bírája volt, 22 hold földet birtokolt, de nem nyilvánították kuláknak. Tanult ott likőrgyáros, kilenc gyermekes kántortanító fia, de egyikükből sem lett állatorvos. A férjem nem hagyta annyiban a dolgot, a jogi egyetemmel próbálkozott. Egy év után azt is feladta, nem bírta tovább a zaklatásokat. … – Volt annak valamii íratlan szabálya, hogyan állítsák ki a lányt a magukra valamit is adó szülők ? – Volt bizony. Én is kaptam damaszt ágyhuzatból hármat. Anyám ragaszkodott a 20 lepedőhöz, számát se tudom a törülközőknek, a törlőknek. Még ma is van belőlük. Minden darabba belevarrtuk a monogramot, mert akkor az volt a divat. Két szoba és konyhabútort is vittem magammal. – Mi volt a nászajándék? Kitettek magukért a vendégek? – Annak is megvolt a maga rendje, hogy ki, mit hoz a lakodalomba. A keresztanyától, a bérmakeresztanyától kijárt az ebédlőszervíz. Én is azt kaptam,de azt is adtam. Mert az ajándékot illett visszavinni. Teás, kávéskészlet, edények, mérleg, csillár, szép nagy szentkép, festmény. Ilyeneket hoztak. Később, amikor baba született, a rokonok, a jó ismerősök mind eljöttek látogatóba, poszrikba. Annyi italt, süteményt, babaruhát hoztak, hogy alig találtunk helyet az ajándékoknak. A keresztelő pedig felért egy kisebbfajta lakodalommal. … – Azt mondták, hogy Szolnoki Péter volt a legmódosabb gazda a faluban. – Való igaz, hogy a módosabb emberek közé tartozott. Az édesapja is bírö volt és amikor 1946-ban meghalt, 22 hold földmaradt utána. Akkor az apósom azt mondta a négy testvérének, osztozzanak meg a földön és mindenki dolgozza a magáét. Egyiknek sem kellett. Nem tehetett mást, mint dolgozta azokat is a sajátjukéval, a családdal, meg idegenek segítségével. A nagy istálló tele volt állattal, lovak, ökrök, tehenek, borjak voltak benne. Emlékszem, amikor a pajtát lebontottuk, sok érdekes mellszobrot találtunk. Az apósom mondta, hogy valamikor zsidótemplom volt itt. Mind beépítettük az istálló alapjába. – Később sem adódott semmi bonyodalom a testvérekkel a föld miatt? – Nem, hacsak nem számolom annak az egyik testvér, Szolnoki Géza utódainak keresetét. Az apósom öccsének boltja és kocsmája volt itt velünk szemben. Annak idején ő is lemondott a földről. Egy lánya volt, meg egy fia. A fiú külföldre távozott és negyven évig hírt sem hallottunk felőle. Három éve lehet, hogy levél érkezett Ausztráliából, a ház meg a föld után járó kárpótlásról érdeklődött. Már idős ember volt, azóta meg is halt, a fiát küldte el maga helyett. O meg körülnézett Baglyason, fényképeket is készített a házról, ahol az édesapja élt,de egyetlen szót sem tud magyarul. – Ki volt még Szolnoki Péterhez hasonló nagygazda a faluban? – Gyurcsikéknak is sok földjük volt, több mint 20 hold. Andó gy. Pista bácsinak is volt vagy 14 holdja, meg hozzá nyolc gyereke. Ők aztán szétvették a földet, amikor az öregek meghaltak. Kisebb földterülete soknak volt Baglyason, de legtöbbjük a bányánál is dolgozott. Még az apósom is elment valamikor a bányához, nyugdíjat is kapott tőlük úgy emlékszem. – Csak a bánya jelentett itt munkahelyet? – Dehogyis. Voltak, akik gyárban dolgoztak és iparosok is akadtak szép számmal. Hentesek, üzletesek. A Hangya Szövetkezetet a gazdák, apósomék alapították. Emlékszem Királyhegyi Gyula meg Szilvai Ervin is itt inaskodtak. A hátukon vitték a kiflit, a zsömlét, úgy árulták végig a telepen, a falun. Anyám két bátyja is kőműves volt, egy másik meg kádár, hordócsináló. Ácsok is voltak, nem is egy. De a leghíresebb közülük Nagy János volt. Nem is hívták piásképpen, mint „Nagy ács”. Sokáig emlegették, hogyan tette fel a keresztet a szelei templomra. Megivott előtte egy liter pálinkát, aztán felment a toronyba csak úgy, biztosítókötél nélkül, felrakta a keresztet a helyére. Ma is ott áll.
– Többen, így Szolnoki Péter is, feladták egy időre az egyéni gazdálkodást és beléptek a termelőszövetkezetbe. – Igen és vitte magával a földet is, ami még megmaradt. Mert a földosztáskor az ő földjéből, meg az anyósom örökségéből is sokat elvettek, minden kártalanítás nélkül. Kertnek adták oda, meg szőlőnek, holott egyetlen szólókaró sem volt a kaszinó alatt soha. De a termelőszövetkezet nem volt életképes vállalkozás. Javarészt idős emberek dolgoztak benne, lóval szántottak, kézzel vetettek, szét is ment egy idő után. – Szolnoki Péter nemcsak nagygazda volt, hanem bíró is. A kiterjedt gazdaság mellett mikor intézte a falu ügyeit? – Hetente egyszer mentek a községházára, mert Baglyasalja akkor Zagyvapálfalvához tartozott. Akkor jött a jegyző is, Bechner Pál. De az apósom vizsgázott húsvizsgáló és halottkém is volt. Ha valaki elhalt a faluban, sokszor nem is orvosért mentek, hanem érte szaladtak. Mi állítottuk ki a halottlevelet. Dolgozni meg úgy dolgozott, hogy a falu érdekeit tartotta szem előtt mindig. Akkor is, amikor a falu alól kiszedték a szenet, a házak megrepedtek, tönkrementek. A bánya sehogyan sem akart kártérítést fizetni. Még a minisztériumba is felment az apósom a gazdákkal, Andó g. Gézával, Szalatovics Bélával. Nagy per lett a vége és a bánya mindenkinek megtérítette a kárát. De a pereskedés 1932-től 1938-ig tartott. – Vannak, akik azt mondják, hogy kárpótlásként a bánya építette a templomot meg a köves utat is a falunak. – A köves út nem épült meg teljesen. A tisztisor előtt kezdték és eljutottak a kaszinó sarkáig, ahol a halda van, ott már földes út volt. Aztán megint a templomtól a községházáig kövezték ki. Onnan nem vitték tovább. Az én emlékezetem szerint a templom 1934-ben épült. Az uram bátyja olyan 12-13 éves lehetett, amikor magyaros ruhában, parasztgatyában, lovon ülve fogadta a püspököt, aki avatni jött a templomot. – Visszaemlékszik milyen hiedelmek, hagyományok éltek a faluban, milyen szokásokat tartottak meg az emberek? – Akkoriban még nem volt olyan sok rádió, televízió meg egy sem, hogy figyelték volna mi történik körülöttük. A tapasztalataikra hagyatkoztak, meg arra amit az öregek hagytak rájuk. Én Luca naptól karácsonyig egy füzetet vezettem és minden nap beírtam milyen volt az időjárás. Sütött a nap, eső vagy hó esett, milyen volt a hőmérséklet? Először nem is értettem a dolgot, de az apósom elmagyarázta: a napok, a következő esztendő egy-egy hónapját jelentik. A 13-a januárt, a 14-e februárt és így tovább… Amilyen aznap az idő, olyan lesz az annak megfelelő hónap időjárása is. Olyannyira bízott benne az apósom, hogy ehhez igazította a nagyobb munkákat is, a kaszálást, az aratást. – Bejött a jóslat? – A legtöbbször igen, vagy legalább is megközelítette azt. De figyeltük azt is, milyen az idő vízkeresztkor. Ha csepegett az esztreha, az ereszalját mondták így, akkor még el kellett tenni az ízéket, a kukoricaszár maradékot takarmánynak, mert hosszúnak ígérkezett a tél. Mint ahogy azt is feljegyeztük, hogy február másodikán, amikor a medve kijött a barlangjából, meglátta e az árnyékát. Haborús, hideg idő volt, akkor arra számítottunk, hogy korán jön a tavasz, lehet készülni a szántásra, vetésre… – A karácsonyt milyen hagyományok övezték? – Karácsony a család, az adakozás napja volt mindig. Olyankor a lovász, az ökrész, a csordás, a kondás, mind végigpattogott a falun és a gazdasszonyok szalonnát, kolbászt, mákos beiglit vittek nekik. Alig bírták az abroszba kötött sokféle ajándékot. Amikor beesteledett, asztalhoz ült a család. Akkor már nem engedtünk be senkit, mert az este a családé volt. Vacsoráztunk, ajándékot adtunk egymásnak, a gyerekeknek. Mi káposztalevest, mákos gubót, vagy mákos ferentőt ettünk. Az udvar végében volt a kemence, ott sütöttük. Az anyósom más szokást tartott. Azt amit az anyósa is annak idején. Egész nap böjtöltek, nem ettek egyetlen falatot sem. Este bableves főtt, meg mákos gubó. De másban is tartotta, amit megörökölt a szüleitől, az anyósától. A konyha földes volt, mázolni kellett, pedig módjukban lett volna megcsináltatni. S megmaradt a régi fatüzeléses tűzhelynél is.