|
"Az életet már megjártam..." Emberek, évek, sorsok
"... egy jó esztendeig voltam a föld alatt. Kihozott a hangom. Egyszer, amikor a mostohaapám szénát kaszált, én meg a levágott füvet gyűjtögettem össze, csak odaállított Ponyi Jani bácsi. - Ide figyelj Miklós - mondta-, volna kedved muzsikálni, zenekarban játszani? - Hát... Jani bácsi nem tanulhatok én zenét, - válaszoltam lemondóan. - Dehogynem -biztatott. - Eljártál a templomba, ott énekeltél, nem is akárhogy... Szó szót követett és hogy a mostohaapám sem ellenkezett, egyszer csak hivattak a baglyasi kaszinóba. A bányászkörben próbált a zenekar. Kezembe adták a pozánt és a karmester Grosz Péter valóban megtanított játszani. Még Tarjánba is jártam hozzá. Igy aztán a zenekar tagja lettem én is. Ponyi Feri, Ponyi Jani, Kisgéczi András bácsival, Kométh Jóskával játszottam együtt. Dubovszky, a bányaigazgató nagyon a szívén viselte a zenekar sorsát. Hangszereket, egyenruhát kaptunk, ott feszítettünk benne minden ünnepségen. Több mint 50 évig jártam velük. Amikor Baglyason megszűnt a zenekar, mi néhányan bementünk Tarjánba és a nagyzenekarban játszottunk tovább. Maróthi Győző, Vilezsál Richard, Szőllősi volt a karmesterünk. Becze Lajos volt az utolsó, mert akkor már megszűnt a zenekar. Valaha a zene, a hangszerem volt a mindenem. De ma már csak a közös fényképek, a ruha, meg a pozánom emlékeztetnek azokra az időkre."
„ A szövetkezettel szemben egy húsüzlet működött. Húst mértek Kromekék, Herczegék, meg Mikulik Guszti bácsi is. Cipészmester is több volt Baglyason. Az öreg Kazareczki a Szalatovics Géza üzlete mellett, egy kis házban dolgozott, Tóth Feri a Paraszti udvarban. Az öreg Raáb a Szalatovics Géza boltja mögött, bent az udvarban, fia pedig lent, a Sörös vendéglő mögött, ott ahol lakott. Az életünk 1945-ben nagyon megváltozott. Volt ami jobb lett, de olyan is, amivel szegényebbek lettünk. Velünk szemben volt a bányának egy kórháza. Sok bányász egészségét adták itt vissza. A főorvos Szkicsák Ferenc volt, később Mosonyi László állt a helyére. A háború idején elvitték, de visszajött. Budapesten egy nagy kórház professzora lett. Sokan keresték meg innen Baglyasról is, akik bajbajutottak. Azt mesélik, úgy gyógyította őket, hogy még pénzt sem fogadott el. Ismertem a nővéreket is a kórházban, meg a szakácsnőt is, Strichirs Mariska nénit. Volt neki egy fia, akiből pap lett. A sógornőm Pánczél Ferencné is itt volt nővér. Amikor férjhez ment, elköltözött Mizserfára, mert ott is volt a bányának kórháza. A kórházban voltak női betegek is. De szülni otthon maradtak az asszonyok. Három bábaasszonya is volt a falunak. Andó g. Mátyásné már idős asszony volt. Andó Böske néni, meg Tóth Sándorné, Juliska néni jól birták magukat. Amikor a babát keresztelték, nagy poszrikot csaptak, akiknek módjukban állt. A keresztszülők, a rokonok mellől nem hiányozhatott a gólyanéni sem. Mentek is szivesen. Mert valahogy egy kicsit ők is magukénak tartották azt a gyerekeket, akit a világra segítettek. A kórház tönkrement a háború alatt. A németek lovakat hajtottak bele. Emlékszem oda szállásoltak be az Erdélyből jött katonák is. Ott volt a nagy vöröskeresztes autó az udvaron. Voltak katonák, akiket házaknál helyeztek el. Nálunk is volt hat szanitéc, két nő és négy férfi. A háború után a kórházat rendbetették ahogy tudták. Lakásokat csináltak belőle. Azok költöztek oda, akik másütt nem húzhatták meg magukat. Azóta is lakják, de akik megvették, azok már kényelmesebbé, lakhatóbbá tették.”
"… a Vöröskereszt az ahol a legtöbbet látnak. Annak alakulása óta tagja, aktivistája vagyok. Most olyan százan vagyunk tagok Baglyason és még mindig várjuk az érdeklődő, segítőkész embereket. Véradást szervezünk, amikor erre szükség van és mar olyanok is vannak, akikre rendszeresen számíthatunk- Látogatjuk, segítjük az időseket, a betegeket, ha szerényen is. Az öregek napját is megrendezzük Baglyoson, közösen más szervezetekkel. Mindig sokan eljönnek. Olyanok is, akiket évközben alig-alig lát az utcán az ember. Örülök ennek, mintahegy az is jólesett, hogy aVöröskereszt megyei szervezete 1996-bon elismeréssel adózott munkámnak. Segitek a baráti körnek is, amiben tudok- A pártszervezetben meg bizalminak választottak. Akárhonnan nézem, többször végigjárom a falut, ha nem is naponta. De ezzel én már úgy vagyok, szívesen teszem. Ez éltet és amíg csak élek megyek, segítek ahol tudok, ahol szükség van rám. No meg az unokáim, a dédunokáim. Ők jelentik életem legnagyobb boldogságát."
"A bánya sok embert eltartott Baglyoson, de ahogy számolom volt is belőle tíz-tizenkettő. Itt a Katalinán, a Brenzalján, a szánasi hegy alatt, Sára-telepen. Sajnos mindegyik nevére nem emlékszem. De arról hallottam, hogy Sárát Beltelkinek is nevezték, mert a szénmező benyúlt egészen a falu alá. Kiszedték onnan, nem kis kárt okozva ezzel a házakban. Az öregektől hallottam, hogy a bánya mintegy kárpótlásként építette meg a falunak a templomot meg az utat- Addig csak egy harangláb volt, ott harangoztak delente. A templomban a bányászoknak külön lobogójuk volt. Ünnepeiken, vagy ha bányászt temettek, azt mindig kivitték- A bánya biztos munkahely volt. Olyan, mint a vasút, vagy a posta. Amikor az Észak-magyarországi Kőszénbánya Rt. részvényeit felvásárolta a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt, a bányamunkások rosszabbul jártak. Kevesebb pénzért kellett dolgozniuk. A lakás, amiben éltünk, a bányáé volt- A világításért nem fizettünk, fűteni való szenet, fát is kaptunk. A bányának volt kórháza, sportpályát és kaszinót is épített. A kaszinóban mozi volt, a zenekar és a dalkör is itt működött, külön körök voltak a bánya vezetőinek, az altiszteknek, az iparosoknak, a bányászoknak, volt olvasókör is. Ki-ki a saját körében mehetett, szórakozhatott. Hanem azért a jó iparosnak, a bányásznak becsülete volt a bánya vezetői előtt."
"-. Karancslejtősön volt a bányászok ellenállása idején? - Ott. Még Gusztávon laktunk és szóltak, hogy másnap szerszámokkal együtt Apcra kell mennünk árkot ásni a németeknek. Abban maradtunk, hogy lemegyünk a bányába. Amíg tudtunk ellenálltunk a németeknek, a csendőröknek, aztán csak feljöttünk. Hiába ígérgettek büntetlenséget. Ott a bányánál azonnal kivégeztek embereket. Voltak, akik bennt maradtak. Később kirobbantották a szellőzőket és elnyelte őket az erdő. Bennünket meg bevittek Tarjánba a kaszárnyába. Vallattak, vertek, kivégzéssel fenyegettek, de nem árultunk el senkit. Még akkor sem, amikor a fal mellé állították és kivégezték Machinyákékat. Aztán ahogy közeledtek az oroszok, a németek elszeleltek. A magyar csendőrök meg nem tudták mit kezdjenek velünk... ők is féltek és elengedtek. Igaz, a lelkünkre kötötték, hogy másnap indulnunk kell a frontra. Az acélgyári iskolában volt a gyülekező. Nem mentem én már sehová. - A háború után hogyan éltek? - Nehezen, de éltünk. Vájár voltam és amint lehetett mentem a bányába. Fizetéskor annyi millpengőt kaptunk, hogy alig bírtuk haza. Hogy mit kaptunk érte? Egy csomag cigarettapapírt, esetleg egy fél liter olajat. Amikor Rákosi alatt bejött az új pénz a forint, akkor kezdtünk éledni egy kicsit. Szorgalmas, élelmes ember voltam mindig. Amikor a front alatt nem volt pénz, akkor is gondoskodtam a családról. - Hogyan lehetett ezt megtenni? - Úgy, hogy a sógorommal éjszaka lementünk a nagyállomásra és lekenyereztük a román őrt. Adott aztán az nekünk egy csillébe babot, búzát. A sógoromat a sötétség meg a félelem még meg is tréfálta. Búza helyett zabot pakolt, s azt tolta haza a csillében"
"- Egészen fiatalon kezdtem sportolni, aktív labdarúgó voltam. A nagybácsim is ott futballozott Baglyoson. A legnépszerűbb sport ez volt. Az északi bajnokságban vett részt a csapat, ahol a SeSével játszott együtt. A miskolci területhez tartozott a csoport és a baglyasiak komoly eredményeket értek el. A sport másik számottevő területe az atlétika volt. Ez a leventéknél indult meg. Lovász Béla futóbajnok volt, Bóth Laci diszkoszvető, Bogácsi Laci súlylökő. - Baglyasról a már akkor ismert csapathoz, az SBTC-hez került. Menyi ideig játszott ott? - Két évig, Kiss Lacival, Hegyi Totyoval, Vincze Dodival játszottam az ifi csapatban. Majd újra visszajöttem Baglyosra. Az aktív sportot abbahagytam, de én vezettem a mezítlábas csapatot. - Később, 1945 a tán hogyan alakult Baglyasaljáa a sportélet? - A sport gyorsan újraéledt, sok támogatója volt. Az öreg Paál bácsi volt az elnök, később én és Adorján Andris bácsi. A labdarúgók az észak-magyarországi bajnokságban vettek részt. Később az NB III-ban, 1952 után pedig az NB II-be kerültek. -Miből éltek akkoriban a labdarúgók? Hol dolgozlak? - A csapatban jórészt baglyasiak játszottak és kilencven százalékuk a bányánál dolgozott. Talán egy-kettő az üveggyárnál, mint Andó Sándor, Kovács Sanyi. - Hogyan edzettek, kaptak valami munkaidő kedvezményt a játékosok? - Olyan műszakbeosztásuk volt, hogy délelőtt dolgoztak és délután volt az edzés. Mert 1950-ig még nem volt munkaidő kedvezmény. Hetente kétszer volt edzés, de 1952 után már háromszor és munkaidő kedvezményt is kaptak. - Hogy emlékszik vissza, egyegy mérkőzésen mennyi néző volt? - Ezren-ezerszázan is megnézték a mérkőzést. A halda tele volt emberekkel. Nem csak Baglyasról, Salgótarjánból is jöttek. Villamossal, vagy a hegyen keresztül. - Az anyagiakkal minden rendben volt? - Amíg a bánya támogatta a csapatot, addig igen. A tagsági díj is pótolt valamit. Jól felszeelt öltözö, autó az utazáshoz, tehát megvolt a lehetőség a sportoláshoz."
"- Baglyason 1945 után is élénk kulturális élet bontakozott ki. Vannak akik ezt összekötik Bartók Vica és férje Brechó Lajos nevével. -Volt egy jó színjátszókör, zenekar, tánccsoport, dalkör, filmet vetítettek a kaszinóban, ahol többek között fotó-szakkör is működött. Egy ideig én voltam a mozi vezetője. A pénztáros meg Nagy Mariska néni... Itt még a plébános úr, Somoskeöy Gyula is színdarabot, kabaré műsort rendezett. Amikor Baglyasra került, összehívott néhány leányt és fiút azok közül, akik templomba jártak. Én is köztük voltam és a műsorban szerepet is kaptam. - Jól sikerült az első fellépés? - Olyannyira, hogy Verle János tanító úr eljött hozzánk és kérte a szüleimet, engedjenek a színjátszócsoportba. Akkor már rendszeresen előadásokat tartottak a kaszinóban és a tanító úr rendezte a darabokat. Én csak 14 éves voltam, amikor színpadra léptem a felnőttek között, felnőtt szerepekben."
"Hogy ki tanított meg a lovakkal bánni? Senki. Szerettem az állatokat és magamtól rájöttem, hogyan lesznek kezesek... Emlékszem Andó Géza bácsi először két ökröt bízott rám. Mondtam neki: Géza bácsi, ha nem lesz ló, én továbbállok. Egyezséget ajánlott: ha egy hónapig kitartom a két ökröt, meglesz a ló. Nem csak ló, még hintó is lett. Megkedvelt a gazda, de a családja is. A lánya Aranka, sokszor még enni sem akart nélkülem. Fizetségem is rendes volt, 80 pengő egy hónapra. Itt Baglyason akkor kezdődött a tánciskola, Hulik volt a tánctanár. Nem csak Arankát, engem is beírattak. Pedig 12 pengőbe került egy hónap. Táncolni, nótázni, mulatni mindig szerettem. De részegnek, durvának engem nem igen láttak... Tudtam, hogy hol van a határ. Baglyason én voltam a bálkirály. Szépen öltözködtem, nem volt gond egy öltöny ruha, új ing, csokornyakkendő. A lányok szívesen táncoltak velem, az őket kísérő asszonyok is kedveltek. Ha egy bálról elmaradtam, már szóvá tették, hogy merre jártam. Mert ismertek engem a környékbeli településeken is, Karancsalján, Lapujtőn… Tarjánba is bejártam. Akkoriban az acélgyári kultúrotthonba nem volt szabad bemenni cigányembernek. Engem oda is beengedtek. Jól megtanultam, hogy mikor van a mulatság, mikor a munka ideje. A béreskedésből elmaradtam, elmentem Gusztáv-aknára a bányához. Talán egy hónapig tartottak uraságiba, aztán a bányamester betett a bányába. Ott is megfeleltem. Hat évig dolgoztam a bányánál, onnan vittek be katonának. Amikor elengedtek, egy kevés ideig az üveggyárban, a tűzhelygyárban voltam, majd a a vasútnál kötöttem ki. De ott semmit sem kerestem. . .egy kevés sót adtak. Közben voltam gyepmester is. A legvégén felvettek Pálfalván a bányagépgyárba, ahol 23 évig maradtam. Onnan jöttem el nyugdíjba 1984-ben."
"- A bányához nem csak Cseh József kötötte az életét, hanem a baglyasiak közül sokan mások is. Érdemes volt? - Tulajdonképpen igen. Lakást kaptunk, szenet, fát és a világításért sem kellett fizetni. S ha valaki megszorult, a tél közepén elfogyott a szene, akkor igényelhetett az osztályozón széntörmeléket. Az is meleget adott. A kereset sem volt éppen rossz. S aki rendesen „viselkedett", annak a munkája is biztos volt. De a baloldali érzelmű embereket, mint Pothornikot, Hovant, az Eppich testvéreket, Blaskó Istvánt, Sulyok Andrást, szóval az ilyeneket nem szerették a bánya vezetői. Kitették őket a munkából, a lakásból is és kereshettek maguknak valami szükséglakást a faluban. Amikor még az újságot hordtam, a Friss Ujságban olvastam, hogy Pothornik Józsefet távollétében négy év börtönre ítélték. - Mit olvasott még Baglyasról a Friss Ujságban? - Azt, hogy a Sára lejtakna benyúlt a falu alá és ahogy a szenet termelték ki, úgy repedeztek, süllyedtek meg a házak. úgy emlékszem, az írás címe is a „Süllyedő falu" volt. Akkor a Hangya Szövetkezettel szemben, a hegyoldalban nyitottak egy kutatóbányát, a tulajdonos a munkanélkülieket foglalkoztatta ott. Bebizonyosodott, hogy a bánya okozta a kárt és így kártérítést is fizetnie kellett. De az igazsághoz tartozik, a bánya érdeme az is, hogy a település épült, gyarapodott és neve nem süllyedt el az ismeretlenségben."
"- A színpadi játékosból, a rendezőből egyszerre a kultúrotthon igazgatója lett. Hogyan történt? - Az már 1958-ban volt. Addig Eczet Ilonka néniék vitték a házat, társadalmi megbízatásban. Én már főállású igazgató voltam. Elvégeztem Salgótarjánban egy tanfolyamot, amelyet a megyei tanács művelődési osztálya szervezett. Kultúrtörténetet tanultunk, a rendezés alapismereteivel ismerkedtünk. Később Pestre jártam iskolába népművelő-könyvtár szakra. Amikor átvettem a házat, éppen egy nagy felújítás tartott. Szinte minden megújult a szénbányászati tröszt segítségével. Mert az otthon gazdája a bányászszakszervezet volt. Az átadást nagy esztrádműsorral ünnepeltük. Kiálltam a függöny elé és dalban mondtam el a felújítás történetét, köszöntem meg a szénbányászati trösztnek a támogatást. Sokan gratuláltak a találó strófákhoz. De a legjobban annak örültem, amikor Cserháti Jóska bácsi az irodalomtanár arról faggatott, ki segített összeszedni a mondanivalót, a rímeket. Ki segített volna, mondtam neki. Otthon a mosóteknő mellett nagyon jól esett végig gondolni a felújítás történetét és mindezt eldalolni... - Sokan mondják, hogy estéről-estére benépesült az épület. - Be bizony, hiszen nagyon sok ember munkája volt benne és mindenki kíváncsi volt az eredményre. Nem ismertünk lehetetlent. Takarítottunk, rendezkedtünk. A színpadi függönyöket, a szereplők, a táncos lányok ruháját mind az ügyes kezű baglyasi asszonyok varrták. Együtt örültünk, hogy mennyi mindenre kaptunk lehetőséget. Igyekeztünk élni valamennyivel. Minden héten mozi volt, utóbb már modern gépházzal, szélesvásznú filmmel. Abonyi Tóni mellett, aki az első mozigépész volt, sok fiatal felnőtt, Kislovász Pista, Kerdi Pista, Mocsári Árpi. Amíg az átalakítás tartott, addig sem zártuk be a mozit. A régi cserkészotthon helyén, a magazin tetején vetítettünk. Vasárnaponként teadélutánokat tartottunk. Először csak a helyi fiatalok jöttek, később Salgótarjánból és Pálfalváról is rendszeresen látogatták. Sok szép barátság és szerelem is szövődött itt. Jó zenekarunk volt, a Grosz-Brecho együttes. Kárpáti tanító úr fizika és matematikai szakkört vezetett. Akit ő felkészített, az biztos, hogy mindenütt megállta a helyét. Fotószakkör indult, Horváth Laci irányításával. Sok fiatal töltötte itt hasznosan a szabadidejét. Az asszonyoknak kézimunkakört szervezett Nagy Mariska néni, meg Takács Böske néni. Iró-olvasó találkozót tartottunk, Veres Péter kétszer is a vendégünk volt. Szóval a házban zsongott, lüktetett az élet..."
"Milyen csapatokkal kellett megküzdeni? Salgó, Somoskőújfalu, Salgótarjánból az üveggyár, a SSE, az SBTC, Zagyvapálfalva, Kisterenye, Mátranovák, a SAC, Karancsalja. Valamennyi jó játékerőt képviselt. A SSE és az SBTC akkor már az országos bajnokságban is sikeresen szerepelt, a tartalékgárdájuk is jó volt. De jó híre volt Baglyasnak is. A pálya, körös-körül két-háromezer nézővel, valóságos oroszlánbarlang volt. Nehéz mérkőzéseket vívtak, de a Salgó-serleget első alkalommal a baglyasiak nyerték el. Úgy, hogy tíz emberre fogyatkoztak és Kakukkal háromszor ismételtették meg a győztes gólt jelentő tizenegyest Somoskőújfaluban. A „trófeát" a Hirsch-gyári kultúrházban adták át a győzteseknek. A csapat új mezbe öltözve, gyalog meni Salgótarjánba és Szkicsák doktor vezetésével, a fúvószenekar kíséretében gyalog vonultak ha haza. Aki csak mozogni tudott a szurkolók közül, mind velük tartott. Valóságos népünnepély volt. Sem azelőtt, sem azóta nem ünnepelt olyan felhőtlenül együtt a csapat és szurkolótábora, mint akkor."
"- Mit engedtek meg mondjuk egy eladósorba került lánynak? Hová mehetett, ha elvégezte a házimunkát? - A templomból egyetlen vasárnap sem hiányozhatott a lány, de még az asszonynép sem. Délután meg mentünk a kaszinóba, a körbe. Mi a bányászkörbe jártunk, de aki iparosfiúval szórakozott az bemehetett az iparoskörbe is. Hazaszaladtunk vacsorázni és mentünk vissza a moziba. Vasárnap meg szerdán vetítettek filmeket. Aztán ott voltak azok a szép színdarabok, utána a mulatságok. Tavasszal a lőtéren, abban a gyönyörű szép erdőben majálist tartottak. Aki énekelni tudott, az felment a színpadra... Szőke Tercsi citerázott... Így szórakoztatták az embereket. Ott ült az egész bányaigazgatóság feleségestől. Dubovszkyék, Császárék, Sinkovicsék, Szkicsák doktor úr... Éjfélig tartott a mulatság. Ősszel meg jött a szüreti bál. Baglyason nem termett szőlő, de a bál mindig megvolt. Én is voltam bíróné, az uram meg a bíró. Szép magyaros viseletbe öltöztünk. Az apósom szalmatercsi volt. Ha parasztmellény kellett valakinek, csak hozzánk jött. Még most is megvan, de már nem kéri senki. A legvidámabb a farsang volt. Felöltöztünk maskarának, jártunk házról-házra, kaptuk a jó pampuskát, tojást, pénzt. Elbúcsúztattuk a telet, a bányászok meg Porjadkás Pistát, a munkanélküliséget. Maskarás pap kísérte, karbidlámpa füstölővel, meg síró-jajgató asszonyok..."
"A szánasi bánya volt mindközül a legnagyobb. Azt mesélték az öregek, hogy amikor 1919-ben bejöttek a csehek, a lovakat mind bevitték ebbe a a bányába, nehogy magukkal vigyék a katonák. Mert akkor még lovak húzták ki a szenet a bányából, a kötélpályát csak később szerkesztették meg. A baglyasi bányák jó szenet adtak. Sokfelé vitték, még a határon túlra is. Itthon a vasút vette a legtöbbet, a mozdonyok fűtéséhez. Az osztályozótól a sorompóig harminchat szénnel megrakott vagon fért el. A rakodóra kisvasúton érkezett a szén. Amikor megépítették, itt a házunk mögött levágták a hegyet. Úgy, hogy a kertünk egy része is odalett. Először még lovak húzták a csilléket a rakodóig. Később füstös gőzös vitte, majd villamosmozdony. Átvágták a hegyeket, Katalinára, Gusztávra alagúton át ment a villamos. De volt a bánya miatt nagyobb kára is a falunak. A Sára-akna bejött egészen a falu alá. Amikor puskáztak a bányában, valósággal rengett a ház. Sok meg is repedt. A mienk is megrongálódott. A bánya eleinte nem ismerte el a károkat, nagy per kerekedett belőle. Úgy mondták, hogy a faluképviselői még Horthy Miklósnál, a kormányzónál is panaszt tettek. így volt, vagy nem, ki tudja? Mindenesetre a perben aztán igazat adtak a falunak. Kártérítést is kaptunk, pénzt meg földet is, mert azok egy része is tönkrement. Nekünk is volt olyan darab, amelyik alatt bányajárat volt és vagy négy helyen beszakadozott. A mi házunk kicsi is, öreg is volt, csak százhúsz pengőt kaptunk. Akinek új, nagy háza volt, azokat sokkal többre értékelték. Mondják, hogy a templomot, meg a köves utat is a bánya csináltatta, ez is a kárpótláshoz tartozott. Úgy tudom, a templom már későbben épült és nem is kárpótlásként. Építéséhez minden bányai dolgozótól levontak valamennyi pénzt, meg dolgozni is voltunk, amikor készült. Emlékszem, ez a harmincas évek elején volt. A templom helyén istálló állt, mert a bánya sok lovat tartott. A két parádés kocsisnak, Ravasz Józsefnek, meg Józsa Istvánnak a lakása is ott volt az istálló végében. Nem is hívták másképpen, csak kocsisudvarnak. A templom szomszédságában meg a bánya nagyirodája volt, ahol az igazgatóság dolgozott. "
"- Brenzaljáról, ahol Fóti Sándor él, nem kellett sokat futniok a gyerekeknek, hogy elérjenek az iskolába. - Nem, itt volt a Katalinán az elemi iskola. Én is itt kezdtem a tanulást, vitéz Marosy Imre volt a tanítónk. Itt még együtt tanult az első, a második és a harmadik osztály, de lent a rakodón már külön osztályok voltak. Katalina akkor még más volt. Két bányája is működött, a Géza-táró és egy függőakna. Nagyon halványan de arra is emlékszem, hogy volt egy kaszinóféle helyiség. A bányászok múlatták ott az időt, most talán Földiék laknak ott. -A gyerekek ideje hogyan telt? - Játszottunk, amikor lehetett. Nyáron futballoztunk, télen szánkóztunk. A szánkót fából faragták ki, jól csúszott. Akkoriban nagy, havas telek voltak, mi, gyerekek vártuk a karácsonyt. Kerítettünk egy kis borókafenyőt, s ha jól ment a munka, egy csekélyke ajándék is került alá. - Hol kezdett dolgozni? - Tarjánban az üveggyárban behordófiú voltam három évig. A kemence felújításra került, s munka nélkül maradtam. Apám szólt az érdekemben, felvettek a rakodóra. Palát válogattunk, szenet ürítettünk, mikor mi volt soron. Később, már 1844-ben bementem a karancslejtősi bányába. - A földalatti ellenállásban is részt vett? - Igen, 21 éves voltam akkor. A Kozik-testvérek, Baglyasról Godó Lajos, ezek voltak a vezetők. Lent voltunk a bányában, de nem termeltünk a németeknek. A vége az lett, hogy elfogyott a levegő, az élelem és kijöttünk. A németek, meg a baglyasi csendőrök fogadtak bennünket. Ott mindjárt agyon is lőttek három embert. Bennünket meg behajtottak Tarjánba a laktanyába. Vallattak, pofoztak, s hogy példát adjanak, itt is kivégeztek négy embert. Az ellenállás vezetői ott maradtak a föld alatt. Kirobbantottak egy légaknát és elmenekültek a Karancsba. - Mi történt azokkal, akik a laktanyában voltak? - Elvittek Fülekre, majd Losoncra. Ott újra vagonba zsúfoltak bennünket és mentünk Lengyelországba, Lembergben, Lodzban és Poznamban szórtak szét, Mi Török Józsival Lodzban elmaradtunk a csoporttól. Nagy síkságon bolyongtunk, s egyszer csak egy tanyára leltünk. Négy parasztembert találtunk a házban. Maradtunk egy ideig. Lodzban estünk orosz fogságba. - Milyen volt a fogolyélet? - Keserves. Voltak, akiket a Donyec-medencébe vittek, mi Észtországba kerültünk. Kőbányában dolgoztunk, a kő olajos volt, azzal fűtöttek. Olyan két esztendőt töltöttem ott. Égy reggel a csoportunkba hajtott egy teherautó, én is az útjába kerültem, eltörött a lábam. Kórházba vittek, két hónapig gyógyítottak. Akkoriban egyre többször mondogatták, hogy indulunk haza. Élőbb azonban Mármarosszigeten álltunk meg, hogy valamennyire feljavítsák a sok rongyos, éhes embert. A kőbánya elszívta erőnket, legyengültünk. Már vége felé járt 1947 nyara, amikor Debrecenbe, onnan pedig haza kerültem Baglyasra. - Kezdődött, vagy inkább folytatódott tovább a bányászélet? - Addig még két-három hónap is eltelt. Amikor hazajöttem, mindössze negyven kiló voltam, hálni járt belém a lélek, kórházba kerültem. Amikor valamennyire helyrejöttem, a József-lejtősben kezdtem dolgozni…"
"- A háború alatt hol volt, mit csinált? Bujkáltam egészen 1944, december 19-ig. Akkor kidobolták, hogy aki nem vonul be, azt agyonlövik. Bementem az acélgyári iskolába a gyülekező helyre és egy hadnagynak elpanaszoltam, hogy otthon még lenne rendezni valóm, meg élelmet sem hoztam magammal. Megértő volt, másnapig kimenőt adott. De reggel nem Tarjánba, hanem a katalinai alagútba mentem, ahol már sokan megbújtak. - S mi történt a háború után? - Amikor bejöttek az orosz katonák, elvittek bennünket az Idegérbe dolgozni, de megléptem a csoportból. Akkor már megindult az élet Baglyoson. Sulyok Andor volt a párt vezetője, én is mellé álltam. Létrejött a policaj csoport, jó néhányan voltunk benne. Fenntartottuk a rendet, jártunk a falvakba élelmet szerezni az embereknek. A baglyasiak közül már sokan dolgoztak a vasút, a bányák helyreállításán. Enniük kellett."
"- Édesanyám fiatalon meghalt, édesapám újranősült. Elvett egy baglyasi özvegyasszonyt, Hoppa Máriát. Öten voltunk testvérek, három édes és két mostoha. Laktunk Katalinán, ahol volt egy szobánk, konyhánk, semmi több. Később a rakodóra kerültünk, ahol már két szoba, konyha, spajz meg verenda is volt. Hat osztályt jártam a rakodói iskolában. Örömmel és jól tanultam, de a szegénység nem engedte, hogy vigyem valamire. Ketten, Dániel Józsi és én tanulhattunk volna tovább, hogy fizetnünk sem kellett volna érte. A mostohaanyám azonban nemet mondott. Dániel Józsi elment, bankigazgató lett belőle, én meg munkáslány maradtam... A bányászok akkoriban nem kerestek olyan jól, sokat „porjadkáztak". Három napot dolgoztak, hármat meg otthon voltak. Öt pengőt, tíz pengőt ha hazahoztak. Abból nehéz volt eltartani a családot. Szegények voltunk, mi gyerekek egymás kinőtt ruháit hordtuk. Sokszor gondot jelentett az étkezés is. Amikor elfogyott a pénz, hitelbe vettük meg a legszükségesebbet. Mi lent az állomáson vásároltunk, a Perényiéknél. Ha pénzt kaptunk, fizettünk."
„Az MNDSZ-t ők alakították meg 1945-ben Eczet Ilonka, Nagy Mariska, Ponyi Manci, Nagy Böske, Toldi nénékkel, meg Révai Ilonkával. Eczet néni után őt választották az MNDSZ vezetőjének. Sok mindent csináltak. A május elsejei felvonulásokon az első sorokban haladtak, szép fehér zászlójukkal. Többen, így anyu is a rendezőgárdának is tagja volt. Jóformán mindenki szegény volt, de ruhát, pénzt gyűjtöttek az árván maradt gyerekeknek. A teaestek bevételét ugyancsak odaadták a legelesettebbeknek. Lent a nagyállomáson jó szóval várták a hazatérő hadifoglyokat. Emlékszem, amikor Pothornik József hazajött a Szovjetunióból, hatalmas csokor virággal mentek eléje a vasútállomásra. A nőmozgalmat is a párt irányította, így az asszonyok részt vettek a választási agitációban, ott voltak a termelőszövetkezetek szervezésénél. Anyu sokat volt távol akkoriban. Kutasón, Bokorban talán két hónapig is oda volt. Ott laktak, ahol éppen befogadták őket, a hétvégeken jöttek haza. A család ellátása ram maradt. Akkor még jegyre kaptuk az élelmet és nem volt valami fényes az ellátás. A bányászoké sem, pedig azok valamivel többet kaptak... Abból éltünk, amit otthon megtermeltünk, megszereztünk. Krumplit ettünk krumplival. Nagy vajdlingokra emlékszem, amelyeket telefőztem krumplinudlival. Apámnak, a férjemnek, az öcsémnek enni kellett, hogy dolgozni tudjanak. Amikor már jegy nélkül, szabadon vásárolhattunk lisztet, cukrot és a barna kenyér helyett fehéret, akkor már azt mondtuk, hogy beköszöntött a jó világ. Tulajdonképpen a Vöröskeresztet is ezek az asszonyok alapították meg Baglyason 1951ben, mert akkor lett tömegszervezet. De a gondolat, hogy a bajba jutotton embereken segíteni kell, régóta bennük élt. Már 1945-46-ban bejártak Tarjánba, ahol a népszerű Buga doktor tartott nekik elsősegélynyujtó tanfolyamot. S a helyi szemináriumok, tanfolyamok sem kezdődtek el nélkülük. Sokat dolgoztak és nagyon kiváncsiak voltak, hogyan alakul a jövő, a gyerekek sorsa. Másnak, jobbnak szerették volna látni az ő életüknél. Sok helyre hívták, vitték őket, mert a hírük messzire eljutott. Az MNDSZ megyei vezetője, Oczél Jánosné gyakran ellátogatott hozzánk. Égyszer még Rajk Lászlóné is megkereste anyut.”
"…és a bátyáim is többször kerültek a szanáltak sorsára. Hol azért mert sztrajkoltak, vagy elküldték őket, mert szóltak a szegénység, a munkanélküliség ellen. Baglyason sok volt az ilyen ember. A csendőrök mindig kerestek, elvittek valakit. De Furák Andrist hiába keresték. Ahol Ponyiék laktak, ott tartották fogva. Látta, hogy a nyitott kapu előtt két csendőr beszélget. Mire észbe kaptak, Furák Andris már messze járt… Kerdi Mariska akkor tartotta az esküvőjét, ő meg eltűnt a vendégek között. Később hazalopakodott és bebújt az esővizzel teli hordóba. Még az édesanyja sem tudta, hogy ott van. A csendőrök keresték, de hiába. A fedéllel letakart hordóra senki nem gondolt. Megvárta a besötétedést és elmenekült a paptagi erdőbe, onnan meg Szlovákiába. Nálunk is szétszéledt a család. Az egyik nővérem az Alföldre szegődött cselédnek, a másik családjával együtt útra kelt Romániába. Velük tartott Karcsi bátyám is, azt remélték, hogy ott munkát kapnak. Néhány év után azonban hazajöttek és Tarjánban az üveggyárban dolgozott Karcsi, meg Eczet András, a sógorom is. A bátyám ott is halt meg a gyár udvarán, a második nagy háború idején. Mi, akik itthon maradtunk, úgy segítettünk magunkon, ahogy tudtunk. Eljártam apámmal a haldára szenet szedni. Ha összejött egy zsákra való, eladtuk, abból pótoltuk az élelemre valót. Közben Pista a legfiatalabb bátyám is dolgozni kezdett. Először a rakodón, később a műhelyben volt segédmunkás, majd csillés a Sára-aknában. Ott is maradt, amikor 1926-ban a baleset volt. Szaladtunk fel a bányához, ahogy meghozták a hírt. Már sokan voltak ott, a bejáratot két csendőr állta el. Jóskát, a bátyámat mégsem tudták visszatartani. Szétlökte a keresztbe rakott puskákat és bement. A vállán hozta ki Pistát. Amikor óvatosan lefektette a földre, olyan volt, mintha élne... mintha mosolyogna... Nagy temetést rendezett hét halottjának a bánya. A ruhát, a cipőt, mindent eladtak. Ahol most lakom, akkor az volt a bányairoda. Az udvaron ravatalozták fel őket, de csak ötöt közülük, mert kettőt elvittek a falujukba. Két pap is volt, kivonult az egész bányaigazgatóság, a zenekar. Február volt, olvadt a hó, nagy sárban gyalogoltunk. Mindnyájan sírtunk, mert Pista jó gyerek volt és azon a nyáron lett volna 20 éves.”
"Aztán jött a világháború életveszéllyel, félelemmel, éhséggel. Én 1945 áprilisában orosz fogságba estem. Novoszibirszkbe vittek. S bármennyire is hihetetlennek tűnik, a rongyos, éhes foglyok, akik nem is olyan régen még sportemberek voltak, a rettenetes körülmények között elkezdtek futballozni. A 10. század suszterei összevarrtak egy labdát. Valamelyik orosz őr szerzett hozzá belsőt. A láger udvarán sportpálya is volt szabályos kapuval, kezdődhetett a játék. Eleinte csak néhányan pöckölgettük a labdát, de 1946-ban a 11. század 11 csapatával elindult a láger-bajnokság. Egész nyáron futballoztunk és 8 ponttal a mi csapatunk nyert. Több tarán fiú játszott együtt, jól megértettük egymást. S ráadásul ezerszáz hadifogoly szurkolt nekünk. A rézserleget, amelyet egy Szőke Kálmán nevű tarjáni fiú esztergált, ünnepélyesen adta át a tábor parancsnoksága. Végre 1947-ben hazaérkeztem. Eltelt néhány hónap amíg összeszedtem magam , megerősödtem és ujra futballozni kezdtem."
- Említette, hogy itt született Baglyason a Szánas-telepen. - Igen, 1925-ben és itt telt el a gyermekkorom is. Ma is magam előtt látom az Angyal bácsi boltját, ahová vásárolni jártunk. A nagybátyám lánya szolgált ki. Volt ott minden. Ha a pénze elfogyott a szegényembernek, adtak hozomra. Volt egy kontós könyvük, abba írták be az adósságot. Fizetéskor aztán jöttek törleszteni. - Csak ezt „látja"? - Dehogyis. Itt a hegy alatt volt egy alagút, Rauról, Kesziből azon át hozták a szenet a baglyasi rakodóra. A villamos itt ment a telepen, a kolóniák mellett. Az alagút közepéből nyílt a szánasi bánya. A másik meg az alagút szája mellett volt, azt hívták Beltelkinek… Volt még itt a kolóniák közelében egy nagy faraktár és szérüskert is. - A patak túlsó oldala már Sára volt. - Igen. Ott is volt egy lejtakna, meg ott voltak a műhelyek, a kovács- meg az asztalosműhely. Még öntöde is működött, Orlik Gyula meg Palotai Albert voltak az öntők. Jól emlékszem a gépműhelyre, a transzformátorházra is. Az irodán Dobos Gyula, meg az öreg Jászberényi, dolgoztak, ők voltak a térmesterek. Feleltek az itt folyó munkáért, de a lakások rendjéért is. A nagyiroda volt az irányítás központja. Itt tették a dolgukat Dubovszky Elemér az igazgató, Kiss Pál a főmérnök, a mérnökök, a tisztviselők. A telefonközpont is itt működött Gutter néni és Edőcs Mariska, Andó Miklós édesanyja voltak a központosok. A templom helyén meg istálló volt, nagy gazdasági udvarral. - Emlékezteti még valami a régi telepre? - Nemigen... Legfeljebb a kolóniai épület. Apámék laktak itt és mi öten gyerekek itt nőttünk fel. Apám a kismozdonyt vezette, amelyik a szenet szállította a bányákból le a rakodóra. Mesélte, hogy az ő idejében Karancslejtősről még tüzes gép húzta a csilléket az alagúton át a rakodóra. Szorgalmas, dolgos emberek voltak a szüleim. Anyám bejárt Tarjánba Polacsek ügyvédékhez mosni. Sok volt otthon az éhes száj. - Csak felnőttek valamennyien, nem hiába iparkodott az édesapja, az édesanyja. - Fel. Korán megtanultuk tőlük a munkát és azt is, hogy amit ránkbíznak, azt rendesen el kell végezni. Amikor az iskolából hazajöttem, nem a játékon járt az eszem, anyámmal kapáni mentünk. Mindig vállaltunk harmados földet a nagyobb gazdáktól. Úgy emlékszem, Gyurcsikéktól béreltünk a legtöbbször. Anyám sokszor megijedt, hogy kiverem a sort. Nagyon ügyeltem, hogy ne legyen baj. Még Szalatovics Péterhez, a bíróhoz is mentem szántáskor a lovat vezetni. Kaptunk egy kis tejet, ezt-azt. Enni tudtunk belőle. - A bányához mikor került? - Először még Tarjánban, az üveggyárban dolgoztam. Nem voltam több 13 évesnél, amikor odakerültem, felvettek behordónak. Az üveget vittem a kemencéhez, a kiégetéshez. Onnan pikógépre tettek, ott fújtatni kellett. Gyógyszeres üvegeket, meg aljakat csináltunk petróleumlámpákhoz. A 4-es kemencénél az üvegek nyakát pattantottam le a fuvócsőről, úgy csináltak aztán rájuk szájat.. . - Tetszett a munka, vagy túlságosan nehéznek találta, hogy otthagyta? - Nem volt az nehezebb, mint a bánya. Meg egy idő után meg is szoktam... - Akkor miért állt tovább? - Akkoriban már jól benne voltunk a háborúban. Az élelmet jegyre adták. A bánya nemcsak fizetést, élelmet is többet adott. Mesélték a bányászok, hogy ők pótlást is kapnak. Hát azért. A szénosztályozóra kerültem. Dolgoztam rendesen, sok mindent rám is bíztak. Még villamost is megtanultam vezetni. Apámnak segítettem, s közben ellestem tőle ezt-azt. Rám is kapott a felvigyázó. Amikor apám vitte a palát Ságujfaluba a haldára, akkor szóltak: menjek kihúzatni a szenes csilléket a buktatóra, hogy ne álljon az üzem. - Innen került aztán be a bányába? - Karancslejtősre... először csillés voltam, aztán vájár, de ez már a háború után volt. A leventékkel engem is elvittek. Két évet lehúztam a hadifogságban. A háború után odamentem vissza. - Meddig maradt Karancslejtősön ? - Ameddig be nem zárták. Ezután József lejtős következett. Ott is kitartottam egy pár évig. Amikor Tarán környékén zártak be a bányák, Kisterenye felé vettük az irányt. Itt két bányában is dolgoztam: a Pócsányiban és a Csigában. Jártam Tordasra, újlakra, ahol vagy 15 évemet hagytam. Végül Tiribesről, 10 év után nyugdíjba jöttem, kedvezményesen. Három nyugdíjas évet kaptam ajándékba. - Nem szeretett volna tovább dolgozni, kitölteni a nyugdíjidőt? - Gondolkodtam én ezen, nem is keveset. Csak hát az évek múltak fölöttem, nehezemre esett már a sok járás-kelés. Akkor még nem voltak autóbuszvárók, melegedők. Esőben, fagyban az út mellett várakoztam, amíg megérkezett a berényi munkásjárat. Így is, hogy már 52 évesen nyugdíjba engedtek, én voltam itt Baglyason a legutolsó bányász. Olyan, aki az utolsó percig a fronton, a szénfal mellett dolgozott. - Sok bányát látott. Hogy emlékszik vissza, milyen volt akkor a bányák állapota? Tettek valamit azért a bányavezetők, hogy könnyebb legyen a földalatti munka? - Karancslejtősön nagy-nagy emberi erő kellett. Mindössze egy méteres volt a szénfal, csak térden állva tudtunk fejteni. Ha meg robbantottunk, úgy egymásra torlódott a szén, hogy hason csúszva közelíthettük meg a munkahelyet. Félig fekve la- pátoltuk ki a szenet, hogy csillékbe rakják. Mindig azzal biztattak, majd a gépesítés segít rajtunk. - Valóban segített? - Karancslejtősön nem, a bánya bezárt, mielőtt a gépek ideértek. De újlakon, meg a többi bányában már elindult valami. Ott már szállítószalagok hordták a csillébe a szenet, meg több más gép is jött. - Van felesége, fia, vannak unokái. A párjával mióta élnek együtt? - Még József lejtősön dolgoztam és a villamosra vártam, hogy műszak után hazajussak. A feleségem az üveggyárban dolgozott és ő azzal a villamossal járt haza Pálfalvára. Összemelegedtünk és 1952-ben meg is esküdtünk. Egy fiúnk született. Gépipari technikumot végzett, műszerész lett. Ő is a bányánál kezdett, de hogy a széntermelés visszaszorult, nem volt szükség rá. Munkanélküli lett belőle. Nehéz helyzetbe kerültek, mert már ott volt a két unoka. Ami kis pénzt összespóroltunk, odaadtuk nekik, hogy létezni tudjanak. Végül Szécsényben, egy osztrák cégnél kapott munkát. Most ő is úgy autóbuszozik, mint valamikor én. - Amikor közös életük indult, ugyancsak segítettek a szülők? - Szerettek volna, de nem tudtak. Mi is sokan voltunk testvérek, a feleségemék is.. . Amink csak van, együtt hoztuk össze. Becsüljük is nagyon, akárcsak egymást. - Önálló életet kezdtek mindjárt a házasság után? - Nem, egy ideig anyáméknál laktunk. Három család élt együtt, többnyire megértésben. De itt a szomszédok is olyanok voltak egymáshoz, mint a testvérek. Az öreg Kerdi bácsiék, Pozsonyi néni, Kórós néni, Kassai Laci bácsiék, Andó Jani bácsiék. Mi 1953-ban kaptuk a lakást itt a kolóniában, azóta is itt élünk. Először a szobabútort vettük meg, aztán a konyhabútorra spóroltunk. Később már ruhára is jutott valamennyi pénz. Mosógépet is vásároltunk, de akkor még utalványra adták. Emlékszem Kisterenyére kellett mennünk érte. Az üzletből a hátamon vittem ki a vasútállomásra. Amikor egy kicsit több volt a pénzünk, megengedhettük magunknak a televíziót is. - Azt mondják itt Baglyason, jól futballozott, a csapat oszlopos tagja volt. - Olyan nagy futballista nem voltam, de szerettem játszani. Edőcs Pista, Hegyi Géza. .. ezek voltak a nagyok, húzták a csapatot, de mögöttük már ott voltunk mi, az utánpótlás. A bátyám Lajos volt a kapus, Török Tóni, Ács Miki, Lantos Laci, Ponyi Laci rúgták akkor a labdát a Baglyas II-ben. Ahová csak mentünk, győztünk. Az öreg Kosléder volt az edzőnk, Bóth Laci meg az intézőnk. Jó csapat volt, meg kell hagyni. Szívvel és ésszel futballoztunk. Csapata most is - van Baglyasnak, de nem megy úgy a játék, mint régen... - Szánas-telepen született, itt pergett le egész eddigi élete. Változott itt azóta valami? - Beomlott a bánya, az alagút, a helyét sem látni a kisvasútnak. A bányairodából lakásokat csináltak, 10 család é1 benne. Az Angyalék boltja is családi ház. Igaz van másütt bolt, ahol vásárolhat az ember. Ha az itteniek nem tetszenek, utazhatnak az emberek Tarjánba, van már autóbusz. Építettek egy orvosi rendelőt is. De nemcsak a telep, az egész Baglyas megváltozott. Hogy mást ne mondjak, nincs meg a kaszinó, az épületben diákotthon van. Az iskola is más, nem nevel olyan szigorú rendre, fegyelemre, mint régen. Mondják sokan azt is, hogy a Frankel Leó utat sem kellett volna mind cigánycsaládoknak adni. Nem mondom, hogy valamennyien rosszak, de van köztük nem is egy, aki sok gondot okoz a baglyasiaknak. - S ha Tarjántól elválik Baglyas, önállóan könnyebb lett volna? - Nemigen hiszem én azt. Ha a város nem bír létezni, a kisebb települést sem engedik levegőhöz jutni. Salgótarján kevés segítséget kap az államtól, a kormánytól. Így nem tudja jobban támogatni a hozzácsatlakozott településeket sem. A legnagyobb baj az, hogy kevés a munkahely. Jó ideje már nem igen teremtenek, még azt is megszüntetik, ami van. Én a helyükben meggondolnám, hogy a bányák mennyit segíthetnének? Van itt szén a föld mélyén, csak akarat kell hozzá, meg pénz, befektetők, hogy kiaknázhassák. Bányász is akadna bőven. Mert ma úgy van a legtöbb ember, nem azt nézi hol, csak dolgozzon. Még mindig sok itt a környékünkön a munkanélküli.
- Nagyapám amolyan mérnökféle ember volt.
Martin Károlynak hívták. Sziléziából érkezett Baglyasra,
amikor a bányákat nyitották. úgy mesélte, hogy
András-aknával indultak. Sok bánya nyitott itt akkoriban,
így aztán eljárt Nemtibe, Homokterenyére, Kisterenyére, meg
más településekre is. Később számosztályvezetőnek tették.
Megbecsülték a tudását, szorgalmát. A nagyiroda mellett
kaptak szép, 3 szobás
- Közben jött a háború. Hol katonáskodott?
Baglyasalja érdekes szerkezetű település
volt. A Sárateleptől lefelé - Salgótarján felé - a
szénosztályozó környékén sorakoztak a rakodói
bányászlakások, a tiszti házak. Attól felfelé, a település
másik végét Brenzaljának hívták. A telep bizonyára onnan
kapta a nevét, hogy az András-akna meddőjét, a „brenzet" a
telep végére hordták. Kisebb telepek voltak még Katalin- és
Albert-aknánál is. A két nagyobb bányatelep között húzódott
a falu. Ha az emberek végigmentek az utcán és találkoztak
valakivel, mindíg volt egy-két jó szavuk egymáshoz. Jóformán
mindenki ismerte a másikat. A település életében a
meghatározó a bánya volt. Nem csak munkát, különféle
Karancslejtősön nem voltak még
gépek, amelyek segítették volna. Huszas, harmincas lejtőkön
kézzel-vállal toltuk a megrakott csilléket. Az eresztékben
vízben álltunk. Fatalpú bakancsunk volt és némelyikünkön
olyan rongyos, foltos nadrág, hogy az asszonyok már nem
tudták rátenni a következő foltdarabot. A bánya vezetői sem
siettek, hogy könnyítsenek helyzetünkön. Különösen Szepesi
bányamester bizonygatta lépten-nyomon, hogy hatalma van
felettünk. Kisvasút vitt bennünket a bányába, két hegybe
vájt alagúton át. Ha a villamos nem kapott áramot, a
bányamestert csillében kellett hazatolnunk Baglyasra.
Néhányszor sorra kerültem én is. De egyszer rettenetesen
elfáradtam, 26 csillét raktam meg egy műszak alatt és nemet
mondtam. Mire körülnéztem, már kint a szállítóknál, az
uraságiban találtam magam. A szállítást még a felvidékről
jött bányászok nevezték el uraságinak, mert ott nem volt
olyan nehéz a munka, mint a szén mellett. No Szepesi ott is
tartott jó fél esztendeig. De nem érte be azzal, hogy az 5-6
pengő helyett amit a csapaton kerestem, jó ha összejött
kettő. Amikor csak arra járt, belém kötött. Gondolom, azt
akarta hallani, tudom-e már, miért vett ki a csapatból?
Szótlanul tűrtem a leckéztetést, de egyszer csak rászántam
magam a válaszra: mindenütt embernek kell lenni!
- A bányászok ellenállását
Karancslejtősön már felnőttként élte meg.
- Mihez kezdhetett egy
fiatal, ha történetesen leány volt?
- Milyen volt a kolónia,
ahol laktak?
Itt akkoriban elég mozgalmas
volt az élet. Ehhez hozzájárult az is, hogy volt egy
italmérésünk, inkább vendéglő, amelyet édesanyám vezetett. A
háború után bizony csak erre számíthattunk. Úgy indítottuk
újra, hogy nekem volt egy kabátom, azt eladtuk és kaptunk
érte tíz liter bort. Az iskolából nem haza mentem, hanem
Pásztóra a borért, amit aztán édesanyám kimért. így
működtünk egy darabig, mert később a vendéglőt
államosították, a vendéglátó vállalathoz került. Volt benne
egy rézasztal, azt elvitték. Nem kaptunk érte egyetlen
fillért sem. Gondoltam is, hogy inkább azt adhattuk volna el
annakidején a kabátom helyett.
- Milyen módszerekkel folyt
a tanítás? Mint tanárember, ezt pontosan meg tudja ítélni. - Népesek voltak az osztályok ?
- Úgy 20-25 diák tanult
együtt. Amikor összekerültünk a felsősökkel, akkor sem igehn
voltunk többen.
- Kissé előre szaladtunk.
Lépjünk még vissza Baglyasra, amely a bányászkodás egyik
központja volt akkoriban a megyében. A bányászcsaládok
milyen körülmények között éltek?
- Volt itt akkoriban egy zsidóembernek, Laufer Sándornak is egy kis bányája ott, ahol most Horváth Laci lakik, afölött, a hegy alatt. Oda vettek fel. Ivóvizet hordtam az embereknek, Tarjánba küldtek sínszögért, amivel a vasúti síneket rögzítették. Ez volt a dolgom. - Nem volt valami kemény munka. - Nem, de nem is igen kaptam érte pénzt. Elmentem a bányai kőművesekhez, követ, téglát hordtam legalább 4 évig. ... - Ezután elkezdett gazdálkodni? - Földdel komolyabban csak a front után kezdtem foglalkozni és nem is hagytam abba 14 évig. Volt két nagy lovam és naponta négyen-öten is jöttek, hogy menjek nekik szántani, vetni, búzát hordani a Nagyberekbe a cséplőgéphez. Gépe Szalatovics Bélának volt, de úgy emlékszem, hogy idegen cséplőgép is dolgozott Baglyason. Mert nekem nem volt több földem 1 holdnál, amit anyámtól örököltem. Aztán itt volt a rakodó, a szénosztályozó, onnan meg a szenet hordtam. A faluba 20 forintért vittem egy csille szenet. Az Andreára már harmincért, mert arra rossz volt az út, nagy a sár. Az én lovaim bírták az igát, erősek voltak, keresztülgázoltak akármilyen sáron. .... -A legelők rendben tartása kinek a dolga volt? - Ki másé, hát a miénk gazdáké. Közösen gazdálkodtunk vele, úgy neveztük, hogy volt úrbéresség. Vezetőséget választottunk, benne volt az asszony bátyja Angyal József, Andó gy. Vendel, Andó m. Géza. Ők aztán kiszámolták, hogy egy-egy gazda hány állatot legeltethet a közösbe adott területen. Ha annál többet hajtott ki, azért már fizetni kellett. Ők szervezték a tavaszi legelőtisztítási munkát is. Kinek mennyi állata volt kinn, annak megfelelő volt a ledolgozandó napok száma. Rendben is voltak a legelők, nem úgy mint most. Nem lát rajta az ember szeme mást, csak burnyát, galagonyát, csipkebokrot, meg kökénybokrot. Szántóból sem volt annyi parlagon... - Azok a földterületek merre voltak, amelyeket 1945-ben kiosztottak? Úgy tudom, dolgozott itt egy földosztó bizottság is. - Tagja voltam én is... Ferenc Sándor, Kovács Gyula, meg Tarjánból jött ki egy Bozó nevezetű ember. Csak hát én úgy voltam ezzel a földosztással, hogy nem nagyon akartam. A bizottság az egyik sarokban tanácskozott én meg a másik sarokban ültem egymagamban. Osztottunk a Krocsák kisasszonyok földjéből, meg a Somoskőiékből is... - Többen kaptak a kaszinó melletti területből, meg a mostani Erkel úton is. - Azok házhelyek voltak, vagy kertkiegészítések. Abban a bizottságban is benne voltam, Kiss Ferivel. Ott már Sulyok Andorék is beleszóltak a dologba. Hoztak egy névsort, vagy húsz ember nevével. Mi Kiss Ferivel azt szerettük volna, ha Mikulik, a hentes is kap egy kis kertnek valót. Le is váltottak mind a kettőnket. Angyal Jenő, meg Kerdi Pista került a helyünkre. De az igaz, hogy a nincstelenek kapták a földet, a házhelyet is, hogy élni tudjanak. - Később aztán termelőszövetkezet alakult a faluban. - Kakuk Józsefné, Marika volt az elnöke. Aztán meg Ferenc Sanyi. Főleg asszonyok, Andó Marika, Rátkai Jolán.. . Ők léptek be. - A gazdák kívül maradtak? - Mentek azok is, mert muszáj volt nekik. Szalatovics Péter, Andó g. Géza. Vitték a földet. Engem is tapostak erősen, hogy legyek az elnök, de hallani sem akartam róla, Egyik nap az újságban olvastam, hogy Tarjánban a vágóhídnál kőművest keresnek. Rászántam magam, hogy eladom a 2 lovat és beálltam a vágóhídra. Hat évig maradtam ott, kőműves, karbantartó munkát végeztem. Aztán a kórházhoz kerültem, ott is letöltöttem 4 évet. - Elmúltak ezek az idők. - El. Volt aminek örültem, hogy vége és van amit sajnálok. A beszolgáltatást nem kívánom vissza. Húst, zsírt, tejet, tojást kellett beadni, a cséplőgéptől egyenesen a magtárba vittük a gabonát. Volt, hogy nem tudtuk teljesíteni, amit kiróttak ránk. Akkor az asszony Somoskői Feri feleségével, Rózsikával az Alföldre ment, ott vették meg a hiányzó marhahúst, meg ami kellett. Hoztak annyit, hogy elég volt több gazdának is. - Mire emlékszik vissza szívesen? - Arra, hogy iparkodó emberek éltek itt Baglyason, gyarapodott is a falu. Mi is haladtunk, mert az asszony is dolgozott keményen. Ő is korán szokta a munkát, tizenketten voltak testvérek. A tisztisoron cselédeskedett, mielőtt hozzám jött. Az itthoni munka, a gyerek mellett elment Tarjánba a MÉK-hez és 22 évig ott is maradt. Itt Baglyason meg beválasztották a földművesszövetkezet vezetőségébe. De, hogy visszatérjek Baglyashoz, kis község volt. A jegyző csak egyszer egy héten, csütörtökön jött át Pálfalváról, de azért sok minden helyben volt. Voltak boltok, ahol vásárolhattak az emberek. Meg kocsma nem is egy, Szalatovics Gézának, Kovács Rudinak, Sörös Gyulának, aztán ott volt a kaszinó, a szövetkezet.
Ha egy kis időm akadt, futottam a tűzhelygyári homokbányához játszani, ahol baglyasi emberek is dolgoztak. Ott találkoztam Sulyok Andorral, Kiss Istvánnal... Beszélgettünk az életükről, életünkről és később arról is, hogy a rossz sorson változtatni is lehet. Apróbb munkával is meg-meg bíztak. Üzeneteket, csomagokat vittem ide-oda. Csak később jöttem rá, hogy könyveket, röplapokat takar a papírcsomag. Akkor már vasesztergályos segéd voltam a tüzhelygyárban és 10-12 órát dolgoztunk. Az is előfordult, hogy tizenhat órát húztam le a gép mellett. Katona Balassagyarmaton voltam, s amikor 1943 márciusában leszereltem újra visszamentem Baglyasra, abba a házba, ahol szüleimmel éltünk. Munka után le-le jártam a kaszinóba, a bányász körbe a fiatalok közé. Beszélgettünk, biliárdoztunk, szórakoztunk. Megértettük egymást, jó barátságokat kötöttünk. Közben a bányához kerültem Zagyvapálfalvára, a központi javítóműhelybe. Jó szívvel fogadtak. Aki legtöbbet segített abban, hogy megtanuljam a szakma fogásait, beilleszkedjek a közösségbe, az Cserháti Antal volt. A bánya a jó szakembereket felmentette a háborús szolgálat alól. De 1944 novemberében a harcok már olyan fordulatot vettek, hogy hatvanéves korig valamennyi férfit bevonultattak. A barátaimmal, Ponyi Lacival, Kislovász Pityuval, meg Szalatovics Bélával megbeszéltük, hogy együtt megyünk az acélgyári iskolába a gyülekezőhelyre. A húgomhoz mentem, hogy elbúcsúzzak. Gyermeket várt, talán egy hónap volt még hátra a születéséig, férje a fronton volt. Sírva fogadott: nincs fűtenivalója. A rakodón volt bőven szén, a barátok jöttek segítettek. Megraktunk 3 csillét, s vittük a húgomnak. Mire végeztünk beesteledett és abban maradtunk, hogy másnap indulunk. Akkor én már udvarolgattam a leendő feleségemnek, mentem, hogy tőle is elköszönjek. Nem találtam otthon őket, a Baglyas és Etes közötti alagútban voltak. Az ismerősök, Batta Pál, Ihracska Ferenc azt tudakolták, hogy honnan jövök. Meglepődtek, amikor elmondtam, hogy még el sem mentem. Marasztaltak, s amikor kifelé indultam, Ihracska utánam jött. Már sötét volt és láttuk az orosz ágyúk torkolattüzét, hallottuk robajukat. Azt mondta: magad döntöd el, hogy mit teszel, de én már maradnék. A nagybácsimhoz mentem tanácsért. Szótlanul végighallgatott, kihozta a kamrából a bundáját és elindultunk a kert végébe, a pincéhez. Lelkemre kötötte, ki ne jöjjek addig, amíg nem jön értem. Ő meg csak akkor jött, amikor Baglyasra bejöttek az orosz katonák. Még december utolsó napjaiban megalakult a községházán a kommunista párt helyi szervezete. Ponyi János, Dániel József, Sulyok Andor, a Rátkai testvérek Tibor és István, Godó Lajos, Ihracska Ferenc, Mérő Lajos voltak együtt. Több párt, a kisgazdáké is szóba került. De az igazi vita akörül folyt: szociáldemokrata, vagy kommunista párt alakuljon. Aztán Sulyok Andorék, akik korábban illegalitásban is dolgoztak, döntötték el a kérdést. Jelentkeztem én is, szívesen fogadtak és mindjárt rám is bízták az adminisztrációs munkát. A kommunista párt legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy az élet újrainduljon a településen. Lakást adtak a rászorulóknak. A szovjet katonákkal együttműködve, megszervezték a lakosság élelmiszerellátását. Később a környező településekről , de az Alföldről is hoztuk az élelmet. Alberten volt egy daráló, a gabonát ott őröltük lisztté. Az üzemben olajütőt gyártottunk, hogy kipréseljük az olajos növények magvait. A nincstelenek között osztottunk szét mindent. Külön csoportot hoztak létre a közrend, a közbiztonság őrzésére. Ebbe a csoportba, a policajokhoz kerültem én is Godó Lajossal, Rátkai Istvánnal, Kiss Istvánnal, Győri Jánossal. Közben a vasút, a hidak újjáépítéséhez, a bányák, az ipari üzemek helyreállításához mozgósítottuk az embereket. Sokan jelentkeztek. Szegények voltunk, de élni akartunk. Ha akkor azt mondják nekünk, hogy túrjuk el a baglyasi hegyet, gondolkodás nélkül nekiállunk. Külön szervezetet hoztak létre a fiatalok, a Madisz-t. Az asszonyok, lányok meg az MNDSZ-t. Úgy emlékszem, hogy a vezetője Nagy Jánosné meg Nagy Gyuláné voltak. Az 1945-ös karácsonyt már a kaszinóban köszöntötték az emberek. Az ünnepi műsort az MNDSZ szervezte és az összegyűjtött élelmiszert, ruhaneműt, gyermekjátékokat, amelyeket az üzemekben készítettünk, szétosztották. A bányászszakszervezet és a Madisz 1946 nyarán megszervezte a fiatalok üdülését. Az összegyüjtött szénért két hétig üdültek a fiatalok, a bányászgyerekek Orosházán, Hódmezővásárhelyen. Ott voltam köztük én is. A bányaigazgató Dubovszky Elemér lakásából általános iskola lett, ahol 1946-ban megszervezték a dolgozók esti iskoláját. Tizennyolcan voltunk tanulók. Olyan fiatalok, de idősebb emberek is, mint Mérő Lajos, vagy Fóti József, akik csak 6 osztályt jártak korábban. Most elvégeztük a hiányzó kettőt, mert szükségét éreztük, mert szerettünk volna továbblépni. Többek között Müller Pál, Verle János, Kárpáti Ferenc, Jolsvai Gabriella, Barcs Károly tanítottak bennünket. Amikor végeztünk szakérettségit tettem, s ez később jó alap volt a továbbtanuláshoz. Sok tehetséges baglyasi ember került akkor Salgótarjánba, ahol ugyancsak az élet újrakezdésében, az üzemek, a bányák helyreállításában, a rend megteremtésében segítettek. Szabó József a szerveződő rendőrséghez került. Rátkai Tibor, Andó Gyula, Andó István a közigazgatásban dolgozott. Horváth András a megalakuló megyei tanács építési osztályvezetője lett. Rozgonyi Emil pedig a kereskedelem megindulását segítette. De az üzemek vezetésében is számoltak a baglyasi szakemberekkel. Zagyvapálfalván a javítóműhelyben Cserháti Antal, Félegyházi András kapott vezető beosztást. A fiatalabbak meg egyetemen tanultak tovább, mint Szabó Aladár is. Én 1945-ben megnősültem, feleségem is bányászlány, kilencen voltak testvérek. Először a húgommal laktunk egyetlen szobában. Amikor a bányakórházból lakásokat alakítottak ki, ott kaptunk mi is helyet. Egy szoba volt az is, de csak a miénk. Volt benne egy ágy, asztal, két szék, szekrény. Vaskályha melegített és azon főtt az ebéd is. Később, 1949-ben tiszti iskolára kerültem és a tisztté avatás után megbíztak a Nógrád megyei hadkiegészítő parancsnokság létrehozásával, a katonai közigazgatási nyilvántartás megszervezésével. Közben továbbtanultam, elvégeztem a katonai közigazgatási főiskolát, a főtiszti iskolát. Ezután járási, majd a megyei hadkiegészítő parancsnokság vezetője lettem. Innen mentem nyugállományba is 1976-ban, alezredesként.
- Baglyason megszokott kép volt: egy hosszúm nőtt fiatalember tapossa a biciklipedálokat. Hálán egy hatalmas vesszőkosár, tele ropogós péksüteménnyel és végigkiabálja az egész települést: zsemlét, kiflit vegyenek! - A Hangya Szövetkezetben voltam akkor kereskedő tanult két és fél évig, Zorkó Józsefnél. Jó kereskedő, jó tanítómesterem volt. Igaz, én elvégeztem a polgárit is, de ezután egy évig sehol sem tudtam elhelyezkedni. Dolgozni pedig kellett, mert az apám Schreiber Károly, aki bányalakatos volt, otthagyott bennünket amikor kilencéves voltam. Édesanyámmal és a nővéremmel magunkra maradtunk. Még a lakást is ott kellett hagynunk a rakodón, ahol 1925-ben születtem. Felköltöztünk a faluba egy távoli rokonunkhoz és ott éltünk. A nagybátyámnak, Andó géczi Gézának segítettem a földet dolgozni... - Módos gazdaember volt a nagybácsi? - Ő nem annyira, inkább a nagymamám Andó géczi Mátyásné. Annak idején a nagyapám a bányánál dolgozott, kismozdonyokat vezetett. Baleset érte és a nagymama magára maradt a négy gyerekkel. Azt tanácsolták neki, hogy menjen el Pozsonyba a bábaképző tanfolyamra. Akkor nagyon nagy dolog volt, hogy egy falusi asszony tanfolyamra megy, bábának tanul. Hat hónapig volt ott és amikor hazajött dolgozni kezdett. Baglyasalja, Gusztáv-akna, Rau-akna, Albertak-na mind hozzátartozott. Kisvillamos vitte, vagy ha a helyzet úgy hozta, ment gyalogosan esőben, sárban, hóban, fagyban. Akkor még otthon szültek az asszonyok. Össze is szedett ezzel a munkával vagy 15 hold földet. Hát ezt dolgozta a nagybácsim, aki igencsak agilis ember volt. A bánya mellett művelte a földet, állatokat tartott és megválasztották községi pénztárnoknak is. Minden csütörtökön ott volt a községházán, mert akkor jött Pálfalváról a jegyző, Bechner Pál. - Az Andók mennyit ismertek családjuk, a legősibb baglyasaljai família történetéből? - Sok mindent tudtak. Azt mesélték az öregek, hogy az Andó család régebbi mint maga Baglyas. Valamikor a Kővár alatt éltek és a török elől menekültek Baglyospusztára. Ebből alakult aztán ki a mostani település. A legnagyobb előrelépést itt a szénbányák megnyitása hozta. ... - S mi volt a munkával, a bolttal? - Ott egy ideig nem volt helyem. A bányához vettek fel krampácsolónak, egészen 1947 ig „igazgattam" a síneket. Közben újra megnyitották a magazint és oda vittek. Megtetten amit tudtam ott is. Elégedettel lehettek a munkámmal, mer talán egy év telt el és megválasztottak a Hangya Szövetkezet vezetőjének. Az édesanyámmal dolgoztunk a boltban, a nővérem és egy tanulósegített. Itt is együtt volt a bolt és a kocsma A kocsmát már reggel hatkor kinyitottuk és este 8-9 óráit nyitva tartottuk. A boltot is úgy nyitottuk, zártuk, ahogy a helyzet megkívánta. Sok minden tartottunk, igyekeztünk udvariasan, jól kiszolgálni a vevőket hogy mindig elégedetten menjenek el és visszajöjjenek hozzánk. - Ha a baglyasi évek eszébe jutnak, mire gondol vissza a legszívesebben? - Sok mindenre... Közülük az egyik a cserkészet. . . Még 1937-ben szervezte Marosy Imre tanító úr. A magazin tetején volt a cserkészotthon, szivesen jártam oda. Táboroztunk az Ipoly partján, a szlovák határ mellett. Nagy volt az izgalom, amikor néhány napig esténként a túloldalról reflektorozták a tábort. A következő évben Rimaszombat mellett, azt hiszem Dobócánál voltunk két hétig táborban. Ez egy nagy bányászdzsembori volt, mert a környék bányásztelepüléseiről mind ott voltak a cserkészcsapatok. Ha jól emlékszem Kraft Aladár volt a parancsnok. A baglyasi csapatnak vagy 16 kis sátra volt. Meglátogatta a tábort gróf Teleki Pál Magyarország főcserkésze, miniszterelnök is. Takács Géza barátomat és engem még le is fényképeztek vele. Nagy élmény volt. - A cserkészélet azonban nemcsak táborozásból állt. - Sok mindent tanultunk. A 10 pontot, az alaptörvényt nem csak tudni kellett, hanem megtartani is. A cserkész ahol tud segít, így szólt az első törvény. A cserkész egyenes lelkű és feltétlenül igazat mond. Igyekeztem ennek megfelelően élni. Rendre, fegyelemre, jó modorra neveltek bennünket. A cserkészvezetők, a társak közül ma már csak kevesen élnek. Marosy Imre tanító úr ottmaradt a háborúban, Verle János tanító úr, Nagy Sándor sincs már közöttünk. Ám a barátság ami akkor szövődött Takács Gézával, meg Vasas Marcival, az megmaradt, ma is é1. Rendszeresen összejövünk, beszélgetünk a régmúltról, meg a mai világról... - Ha a cserkészet volt az első, mi volt a második dolog, amit nem törölt el az idő, amit őriz az emlékezet? - A színjátszó csoport, amely öntevékenyen működött a baglyasi kaszinóban és szép sikereket mondhatott magáénak. Amikor 1945-ben Baglyason megalakult a MADISZ, én is lejárogattam a fiatalok közé. Ponyi Nusika, meg Gyepesi Jancsi műsorokat szervezgetett és hívták a fiatalokat a színpadra. Engem is megszólítottak, hogy próbáljam meg és egészen jól sikerült az első fellépésem. Olyannyira, hogy azután már minden műsorban, színdarabban kaptam kisebb-nagyobb szerepet. Legjobban Csiky Gergely Nagymamájára emlékszem, Tódorka Szilárdot, a kicsit bohókás tanár urat játszottam benne. Szívesen voltam a színpadon. Mérhetetlenül nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy örömet adhatok az embereknek, derűt varázsolhatok arcukra. S boldog voltam, mert sok százan ültek a széksorokban, figyeltek rám, önfeledten kacagtak a tréfákon és kirobbanó tapssal köszönték meg. Ez olyan fizetség volt számomra, amely minden pénznél többet ért.
- Amíg az édesapja katonáskodott, kire
maradt a hentesbolt?
- Többen, így Szolnoki Péter is, feladták
egy időre az egyéni gazdálkodást és beléptek a
termelőszövetkezetbe.
A legszebb emlékem ebből az időből a
cserkészet, 1937-től egészen 1945-ig cserkész voltam.
Szerettem odajárni, mert színes, érdekes volt a
cserkészélet. Kirándultunk a Mátrába, a Karancsra, megnéztük
Salgó várát, Esztergomot. Két ízben is táboroztunk az
Ipoly-parton, valamint a Rima parton. Itt éppen őrségben
voltam a tábor kapujában, amikor két-három fekete autó állt
meg előttünk. Az egyikből gróf Teleki Pál, az akkori
miniszterelnök lépett ki. Ő volt az ország főcserkésze és
látogatóba érkezett. Nem jöttem zavarba, jelentést tettem,
ahogy az elő volt írva és bevezettem a vendégeket a
parancsnokságra. Dicséretet is kaptam érte. Szép emlékként
őrzöm ma is.
- Az utcában, ahol valamikor lakott
emléktábla őrzi Kakuk József nevét. Mit gondol, miért?
|
